2009. október 24., szombat

Timor szigetén

2009.10.24
Halihó!
A második Indonéz csapattal az utazás nagyon jól sikerült, sok kedves és pozitív embert ismerhettem meg. Miután ők hazamentek átrepültem Timorba, Lui barátomat meglátogatni.
A srác kishazánkból, két éve lépett le. Eleinte vonattal Törökbe, majd Irán, aztán Nepálon keresztül, Malajzián át, főként szárazföldön utazva jutott Indonéziába.
A pénze Timorig tartott ki.


Kelet Timor napjainkban független állam ahol 37 féle nyelvet beszélnek az ott elő emberek és amerikai dollárt használnak, váltópénzként pedig Timori escudót.
Valaha Indonézia volt és a legtöbben a mai napig is beszélik az indonéz nyelvet.
Ő beköltözött egy helyi családhoz. Esténként kijártak halászni, nappal hálót foltozott, halat pucolt és pihengetett.
Ebből szerényen futotta neki kajára, cigire és kávéra. Az utolsó kettőt igencsak szereti, kávéból vagy napi 10 (itt korsóban adják a legtöbb helyen) cigiből is jóval 1 doboz felett termel.
Mutatott néhány ügyes reklámfogást a hajósoknak pl.: kiírta kartonpapírra a főút szélén hogy olcsó hal kapható, legközelebb már csak Diliben tudsz venni (Timor fővárosa), de ott jóval drágább.
Úgyhogy sikeresen el is tudták adni a kifogott halak javát.
Mellesleg 1vödör hal pár dollár. Szóval itt húzott le  stresszmentesen fél évet. Gondoltam meglátogatom és kisegítem egy Ausztráliába szóló repjeggyel.
Viszont mivel nekem az  útlevelem épp betelt nem mehettem ki Indonéziából, neki sikerült valahogy összekaparnia az indonéz vízum árát és átstoppolt Nyugat-Timorba ami, már Indonézia.


A gépem 1 óra késéssel szállt le Kupang repterén, de mivel csak kézipoggyászom volt, egyből mentem a kijárathoz, ahol feltűnt a rég nem látott mosolygós arc, körülötte rengeteg csomaggal. Nagy hátizsák, kis zsák, plusz két méretes övtáska.
A találkozás örömére be is vertünk kopoltyúnként 2 üveg sört a reptéren és haraptunk is némi elemózsiát.
Kiléptünk a kellemes 35 fokos klímájú utcára és nekiláttunk stoppolni, hogy az én 5 szabadnapom alatt lássunk is valamit a szigetből. Pár perc múlva már légkondis autóban ültünk, aki elvitt a főváros széléig, innen dzsippel haladtunk tovább. A mellettünk ülő fickó női szandált viselt és igen kréta hangon beszélt, előtte meg az apja vagy haverja az újdonsült menyecskével. 20 perc kocsikázás után megálltunk egy étteremmel és jól megvendégeltek minket. Utána pedig élveztük a kamionok platóján fekve a szabadságérzést. Terv szerint estére el is jutottunk Soeba (110km). Első utunk a helyi zugkocsmába vezetett.



Szumátrai tapasztalatom szerint itt a legkönnyebb ismerkedni a helyiekkel, akik általában meghívnak magukhoz aludni. Itt épp csak pár ember lófrált és biliárdozott, ezért tovább is mentünk a szomszédba és gyertyafénynél iszogattunk némi rizspálinkát. Estére ott is ragadtunk. Reggelre Luinak a bakancsa nekem meg a gatyaszáram lett tyúkszaros, még jó, hogy az ott motoszkáló egerek nem rágták szét a zsákunkat.


Reggel piacozás, aztán kitaláltuk, hogy megnézzük a közeli többlépcsős vízesést, ahol le is tudjuk mosni az ürüléket magunkról. Sétálgattunk majd kiálltunk volna stoppolni, amikor jött egy angoltanár és meghívott magához. Kávézás után, átvitt az apósáékhoz, mert onnan közel van a vízeséshez vezető út. Lepakoltuk nála a nagy motyót és stoppoltunk. De előtte még be kellett ugrani halat enni és dumálgatni az egyik családhoz.


Több rövidebb stoppal jutottunk el a vízeséshez. Utoljára rendőr furgon vett fel, aminek a platójára két iskolai pad volt felerősítve.
Itt sem kellett nyomorognunk.
A vízesés kellemesen pince hideg volt, ezért nem is áztattuk sokáig magunkat.


Hanem inkább beszélgettünk, Lui megmutatta az eddigi képeit aztán kávézás és vissza Soeba. Útközben mindenfelé szegénység és pálmalevélből készült törzsi házak, na meg iszonyat nagy szárazság. Minden porzik és a növények már nagyon várják az esőt. Ami hamarosan meg is érkezik. Délután tanár barátunk lánya fogadott és ültetett le a teraszon. Egyből hívta is a fatert, aki egy tanítványával jelent meg. Felültünk mögéjük a mocira és mentünk meglátogatni a nebulókat. Ők kérdeztek mi válaszoltunk vagy fordítva és persze újabb kávé.

A srác fia hihetetlen intelligens, nagyon jól beszél angolul és tudta Magyarország fővárosát, sőt még Talmácsit is ismerte. Az estét tanár barátunk szüleinél, a nappaliban matracon aludva töltöttük. Körülöttünk a falon utolsó vacsora és egyéb szent képek. Ugyanis Timor lakosságának a 98 %-a keresztény. Másnap már a ház elől tudtunk volna stoppolni, de lementünk a benzinkútig. Indonéziában mindenki benzint árul Finlandiás vagy egyéb alkoholos üvegbe töltve. A kúton
100 Ft /liter ők is ennyiért adjak csak 7dl-t. és ezek a szerencsétlenek a 24 órán át nyitva tartó benzinkút mellett is benzint árulnak. Sőt láttam olyan motort, aminek kb. 50 literes tankja volt, alján gumicsővel. Ez a mobil benzinkút.


A főúton nem volt nehéz dolgunk, pár perc múlva már egy kelet timori sráccal trécseltünk Lui helyi nyelven is tudott vele kommunikálni és meséltek egymásnak a csempészetről és a politikáról.

Ja Kelet-Timorban minden jóval drágább mint itt, épp ezért virágzik a csempészet. Viszont a Kelet- Timori miniszter ereiben némi Ausztrál vér is csörgedez. Ők jobban figyelnek az erdeikre, nem irtják úgy, mint az indok és figyelnek a szaporulatra is. Esélyes, hogy pár év múlva az ottani emberek is sokkal jobban fognak élni.

A mellékúton már jócskán várakoztunk mire jött valami jármű, de az persze  felvett és robogtunk Botiba. A közeli városig minden oké volt még utána is, de az uccso 5 kilcsit gyalog kellett letolni a pokoli melegben. Útközben pár helyen megálltunk és bandáztunk a helyiekkel. Boti egy dombtetején terül el és már öreg este volt, amikor odaértünk és világítottak a csillagok. Az állítólagos törzsifaluban ahová 10 éve járnak turisták, mi voltunk a 113 és 114. látogatók. Rajtunk kívül mindössze 2 magyar járt itt. Először a király házához mentünk, ahová a helyi kölykök kisértek el.
Téglaház, faberakásokkal, műanyag székekkel, porcelán tányérokkal és jézusos képekkel (ők animisták). Ja meg persze rakás politikai poszterrel.



A királynak se, felesége se gyereke.
A faluban az a szokás, hogy minden nős embernek hosszú haja van lófarokba kötve.



Neki ugye nem mert nőtlen. Elég buta is szegényke. Az angol tanár barátunktól azt hallottuk, hogy ők természeti népek és otthon vannak a fekete mágiában is, ezért tudni fogják, hogy jövünk és étellel várnak minket. Ehhez képest este 7.-kor már szinte mindenki aludt. Mivel mi guide és motoros taxi nélkül érkeztünk ezért nem volt senki, aki jelentsen nekik.

Később aztán kaptunk enni, mert Lui megműtötte a törzsfőnök lábát. Ezek hegyi emberek és cipőt talán csak a turisták lábán láttak és valami tüske felsértette a király lábfejét. A legyek beköpték és szépen elfertőződött. Ráparancsoltunk a kölykökre, hogy hozzanak forró vizet, beáztattuk a király lábát 10 percre (addig kávéztunk). Lui elővett egy csipeszt, felmelegítette a gyertya melegénél és nekiállt kitisztítani a sebet. Utána tunkoltunk bele krémet és betadinet.


A falunak külön vendégháza is van 4 szobával (3X4 ágy) és külön bejáratú, tiszta új guggolós WC-je, némi állott vízzel. Kaptunk éjszakára pálmaolajos gyertyákat, hogy ne környékezzenek meg minket a rossz szellemek. Reggel körbejártuk a falut, 10 perc elég volt. Fém evőeszközök, üvegpohár, Singer varrógép, motoros fűrész, KFC-s papír pohár, táskarádió, souvenir shop.


Ez törzsifalu?
A vendégkönyv teli volt mindenféle szép beírásokkal, hát mi nem magasztaltuk se, angolul se magyarul. Oké jófejek voltak adtak reggelit és pénzt se kértek pedig a L.P. írta, hogy kb. 1000 Ft a szállás ellátással.

Délelőtt pokoli hőségben gyalogoltunk a dimbes-dombos tájon. Nekem könnyű dolgom volt a kis zsákkal, meg Lui halászos oldaltáskájával (nehezebb volt mint a zsákom), ő azért már jobban megsínylette a hegyvidéki terepet a 25-30 kg cuccal. Egy háznál megálltunk forralt vizet kérni, de mivel volt rengeteg kókusz a kertben ezért megfűztem a helyi srácot, aki kissé nehézkesen beszélte az indonézt, hogy szedjen nekünk párat.
Négyet dobott le, pillanatok alatt ki is ittuk.
Aztán végül kora délután találtunk motoros taxit a közeli városba. Luinak kicsit nehézkesen ment a motoron való egyensúlyozás, ezért átvettem tőle a nagy zsákot és gyakorlott motorosként jó erősen magamhoz rögzítettem. Persze így a hátam cipelte, de legalább a moci nem állt percenként kerékre.

Utána kis buszozás majd kamion stop Kupangba. A város szélén egy pálmakunyhós nyomornegyedben tettek ki , ott bolyongtunk a sötétben, de mivel ez nem a pesti VIII. ker., itt a legrosszabb, ami történhet veled, hogy valaki rád köszön, hogy Hello Mr.
Beültünk az egyik viskóba némi pálmaborra. Nem volt nehéz találni, mert más nem is nőtt a tengerparton csak tuak vagy más néven lontár pálma. Közben iskolások csapódtak hozzánk, akik felajánlottak az ő tömegszállásukon egy szobát.
Igaz, hogy kissé meleg és gázolaj szagú, de jó lesz.
Gondoltuk akkor.
Húztak nekünk vizet a kútból, lemosakodtunk és az egyik srác épp kezdett gitározni, amikor megjöttek a rendőrök. Az egyik mackófelsőben és farmerben a másik csípőre tett kézzel. Roppant barátságtalanul faggattak minket. Nyilván nekünk se kellett több, főként, hogy elszúrták a bulinkat.

Nem igazán értették, hogy mit keresünk itt és miért nem megyünk panzióba. Hiába mondtuk, hogy a srácok meghívtak minket. Jött az igazoltatás. Mondtam a közegnek, hogy előbb én is szeretném látni az ő papírjait. Komótosan odaadta és nekiálltunk oltogatni.
Ez Indonézia, mi turisták vagyunk és tudtunkkal szabadok.
Mi ez az egész herce-hurca?
Megnézte az útlevelet, de eléggé korlátolt volt, mert a 3 különböző dátumú vízum között nem találta a mostanit. Közben szép kis közönségünk lett és mindenki nagyon élvezte az ingyen mozit. Akkor rájött, hogy velünk nem megy semmire és elkezdte befenyíteni a srácot, aki meghívott minket. Mivel nem akartunk nekik gondot okozni ezért tovább álltunk. Túl messze nem kellett mennünk. 50 méterrel arrébb lakott egy tanárnő, aki jól beszélt angolul és meghívott magukhoz. Mivel ez saját ház, nem bérelt, ezért a rendőr semmit nem tehetett. Este még sokáig beszélgettünk és a haverjainkkal benéztünk egy karaoke bárba, ahol szinte mindenki bóbiskolt.
Reggel én is bóbiskoltam volna még a tanárnő teraszán, ha hétkor nem ébreszt fel egy újabb rendőr. Ő viszont jófej volt és az angolt is hibátlanul beszélte. Közölte, hogy ő turista rendőr és hallotta az esti sztorit. Elnézést is kért és adott egy telefonszámot, ha bármi gond lenne.

Tegnap Kupangban mászkáltunk, vettünk repjegyet Ausztráliába. Baliról cirka 120 USD Perth. Este visszatértünk a már ismert helyre. Ma reggel az első stop a reptéren tett ki. Ücsörgünk és kávézunk, amikor leül mellénk egy termetes, jó kedélyű, öreg ausztrál úr. Helyi nyelven nyomja a sódert, helyi szokás szerint kivesz Lui cigijéből egyet. Majd kér 1 kólát. Ekkor már sejtettem, hogy ő abban bízott, hogy ezt mi fizetjük. Kár, hogy nem láttam az arcát, amikor fizetnie kellett.
Kifizettem a miénket, a kiscsaj egyből kérdezte:
- És a kóla?
Nyilván a fickó mondta neki, hogy mi fizetjük. De hát olyan ember, akivel 5 percet se beszéltünk, nagy dzsipből száll ki és kérdezés nélkül meghívatja magát meg is érdemli. Meglepő módon a Merpati gépe ma nem késett. Ezt fel kéne írni valahová. Luitól elbúcsúztam, adtam neki pénzt a floreszi kompra. Onnan pár nap stoppolással Balin lehet, aztán pedig novemberben már Ausztráliában kereshet melót magának.
Én pedig ismét Balin.
Viszont kevés a turista, véget ért a szezon és az árakat felemelték. Ilyet se éltem még, drágábbak a szállások és megszokott kajáldáimban is emelkedtek az árak. Holnap még fürdök egyet a tengerben, aztán éjjel már indulok is hazafelé.

A 2017-es Kelet-Timori sztorijaim pedig:
ITT OLVASHATÓD

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése