8 hónap Délkelet-Ázsiában autóstoppal 6.

Phang Nha barlangjait természetesen nem hagytuk ki a programból, csodaszép, kúpkarsztok, zöldellő rizsteraszok és kék ég. A barlanghoz hajó viszi a turistákat, az ára 8 dollár, mi ezt sokalltuk ezért a folyót szegélyező országúton haladtunk.

Útvonal: Phang Nha – Halong-öböl - Hanoi – Sapa -  Dien Bien Phu -  Hanoi -  Vinh -  határ

A táv 10-12 km és útközben több falun is áthaladtunk, aztán végül megpillantottuk a szemközti sziklában lévő barlangokat.

Már csak pár perc séta volt hátra, amikor ismét bebizonyították a vietnámiak, mennyire primitívek. 2 egyenruhás katona, az egyik kezében bombakutató fémdetektor, a másiknál kapa. Épp sípol is, a másik meg a kapával szedi fel az aknákat.

-          Jó lesz innen lépni. – jegyzem meg.

-          Ne habozzunk. feleli Oszi.

A folyóparti házban találtunk egy földművest, aki gombokért átvitt a barlanghoz.

Először felmásztunk a magasabban lévő cseppkőbarlangba, ő felkapcsolta a világítást, mi meg élveztük a látványt. Majd a lenti barlangban kifürödtük magunkat és irány vissza a főútra.

Halong-öböl maga a csoda, ezt nem is ragoznám, mi áthajóztunk Cat Ba szigetére és befizettünk egy egész napos hajókirándulásra, ez volt a legnyugisabb és leglátványosabb Vietnámi napunk. Semmi helloka, semmi Hey You Motorbike, se kéregető.

A hajón rajtunk kívül írek voltak, végig szolt a U2 és élveztük az életet, néhol megálltunk strandolni, máskor felmásztunk egy-két sziklára és lestük a távolban ugráló majmokat.

Megérkeztünk Vietnám fővárosába Hanoiba, mivel épp akkor tombolt Ázsiában a SARS vírus és kicsit mi is paráztunk, úgy döntöttünk felkeressük a nagykövetséget. Hamar megtaláltuk a Daewoo szálloda melletti felhőkarcoló sokadik emeletén. Becsöngetünk, ajtó nyílik, először vityik fogadnak, leültetnek és pár perc türelmet kérnek.

Következő percben fiatal lány lép ki az ajtón:

-          Jézusom Oszi te mit keresel itt?

-          Szia Tündi és te? – kérdez vissza Oszi.

Mint kiderült Oszi egykori tanítványa (teak-wan-do), itt dolgozik a követségen a férjével és elvileg a férje jött volna ki elénk, de Tündi megelőzte nagy mázlinkra.

-          Hol Laktok?

Kinéztünk az ablakon és egyszerre feleltük:

-          Ott van az a kis parkos rész, majd ott felverjük a sátrunkat.

-          Szó sem lehet róla, gyertek át hozzánk, itt lakunk a szomszéd hotelben.

Aztán jött a Kánaán, Tündi és Zoli kitűnő házigazdának bizonyult. Tündi első este egy csúcs szuper paprikás krumplit készített, majd bementünk a belvárosba fagyizni és koktélozni. Másnap gyalog kerekedtünk fel és egy templom kertjében ünnepeltünk, nagy buli, ingyen kaja és sör, az apropó, mint kiderült május 1. Miután jóllaktunk, a városban császkáltunk, megnéztük a belvárost, ahol minden utcában különféle foglalkozást űznek az emberek (kovács, fazekas, gyógynövényes, cipész, ékszerész, selyemkereskedő)

Este Zoliék bevittek minket Cha Cat enni, ami egy helyi halspecialitás és, már a felszolgálása sem egyszerű. Eléd tesznek az asztalra egy ősrégi faszénfőzőt, aminek a tetején egy serpenyőben sül a hal, kapsz hozzá rengeteg zöldséget és földimogyorót, majd mindenki saját szájíze szerint készíti el. A végeredmény mennyei: a hal receptje titkos, a színéből ítélve valami sáfrányszerű növényben locsolhatják meg és talán attól sárga. Hanoiból eltűztünk északra a hegyek köze Sapaba, egy olyan busszal mentünk, ami teli volt gyékénnyel és dohánnyal így hát kényelmesen fekélődtük végig a tizenegy-két órás utat. Sapa egy elbűvölő környezetben található falucska, mindenfelé hegyek, patakok és rizsteraszok szóval király.

Nagy nehézségek árán elértük a laoszi határt, ahol nem mehettünk át és a parasztok nem beszéltek semmilyen nyelven, ráadásul még agresszívek is voltak. Telefonon fel akartuk hívni a követséget de ezt sem engedték. Mivel a hegyek közt egy hágóban van a határ, még átszökni se lehet. Leintettünk egy Laoszból jövő teherautót, hátha visszavisz a 35km-re lévő lakott településre, de a köcsög tiszt még a sofőrrel is beszélt, hogy ne vegyen fel minket. Elvileg 9 km-t kellett volna gyalogolni, mert egy darab ház sincs addig és ott is csak egy bánya van, de onnan már van teherforgalom. Elkezdtünk poroszkálni az úton, a következő határátkelő közel 1000 km és nem autópályán. A fazon jött utánunk motorral és egyfolytában szövegelt, mit ne mondjak eléggé felbosszantott, miután megelőzött és ment volna vissza a határhoz nem engedtük el. Ismét neki állt feljebb. Mivel ekkor már roppant ideges voltam kivettem a motorkulcsát és zsebre vágtam, erre ő is hápogott valamit, de nem foglalkoztam vele. Amikor rájött, hogy nem kapja vissza elkezdett lefelé gurulni. 20 perc sem telt el és jött egy furgon, teli fegyveres rendőrrel és kutyával. Sec perc dobtak ránk egy bilincset és bevittek az őrszobára, a fazon ott már elkezdett keménykedni, de a rendőrök is csak röhögtek rajta.

Írtak a történetről egy kétoldalas jegyzőkönyvet, kipakoltatták a zsákokat és egyenként átnézték minden cuccunkat. A jegyzőkönyv vietnámi nyelven íródott, ezért természetesen nem írtuk alá.

Közben a motoros is megnyugodott és eltűnt, nekünk viszont még várnunk kellett, addig a rendőrök megvendégeltek egy jó zacskós levesre, majd levittek motorral úgy 20 km-t, az első lakott településre. Ja és a végén pénzt kértek volna a fuvarért, vagy nem kapjuk vissza az útlevelünket. Elindultunk tovább a papírok nélkül, egyből rohantak utánunk és nyújtották át az útleveleket.

Az éjszakát egy helyi családnál töltöttük, majd reggel frissen üdén mentünk a buszállomásra.

A cirka 1000 km-t 32 óra alatt tettük meg, ebből az első 500-at 25 óra alatt.

Hát igen kérdem a sofőrt, mikor érünk Hanoiba.

-          Úgy 10 felé. –feleli ő.

Csak azt felejtette el közölni, hogy másnap reggel 10-re.

Indulás előtt bedobtam még egy feles hernyópálinkát, isteni amint a jószág szétbomlik a szádban. Estig zötykölődtünk a busszal majd megálltunk egy garniszállónál és közölték, hogy alvás itt. Mi sátort vertünk a kertben, ezt persze nem nézték jó szemmel, így hát le kellett bontani, végül maradt a hálózsákban alvás. Hajnali indulás Hanoiban buszcsere és már csak 100 km a határ. A buszsofőrt kérdezzük:

-          A határfaluhoz mész? – és mutogatjuk a térképen.

Ő persze bólogat, de végül kitesz a határ előtt 30 km-nyire.

Ez Vietnám!

Alvás egy munkás telepen majd másnap végre elérjük a határt.

A legutolsó undorító vietnámi húzás: kifelé a határnál beütik a stemplit, majd közli a pofa, hogy 1 dollár a kilépő pecsét vagy nem adja vissza, mondván ezt mindenkinek ki kell fizetni.

Kétlem, de már iszonyatosan elegünk volt a vityikből és inkább fizettünk.

Eddig azt hittem, hogy nem vagyok rasszista, de a vietnámiakat utálom, mint a szart!
És még ez is:

Folyt köv. Laoszból.