2017. december 30., szombat

Halottál már a kelet-timori vendégszeretetről?

Timor nyugati részén már jártam, de keleten ahol Lui cimborám tengeti mindennapjait még nem. Eljött az idő, hogy meglátogassam. Sátor, kaja és indonéz nyelvtudás nélkül el se indulj!


Kupangba (Nyugat-Timor fővárosa) az ember könnyűszerrel eljuthat Baliról hála a Lionairnek. Indulás előtt pár nappal 12 000 Ft-ért vettem egy jegyet és 1,5 óra repülés után kezdődtek a kalandok. Errefelé nagyon könnyű stoppolni és mivel nincs túl sok jármű a teherautók könnyűszerrel felvesznek.


Pechemre épp a leglassabbat fogtam ki, cserébe viszont majdnem a határig vitt. A rakomány 
4 db,egyenként 7,5 tonnás híd tartópillér, ennek köszönhetően 30-nál szinte soha nem mentünk gyorsabban. A 200 km-es távot 13 óra alatt tettük meg és hajnalban Attambua mellett egy kamionos drosztnál parkoltunk le az erdő közepén. A srácok valami kalyibában húzták meg magukat, én meg a fülkében.

Reggel motoros taxival bevitettem magam a városba (200 Ft), megkajáltam és feltankoltam néhány konzervvel és keksszel biztos ami biztos alapon.

Még egy jól irányzott stop és  kilenckor már a határon voltam.


Kicsit paráztam, mert az útlevelem elég viseltes és néhány hete a marokkói határőr kezében maradt a fényképes oldal. A tag észre se vette, mi pedig celuxxal visszaragasztottuk. A határon gyűrögették rendesen, sőt be is szkenneltek, de kibírta a strapát.

Indonézia nem egy gazdag ország, de Kelet-Timor sokkal szegényebb. Egyenlőre se ipar, se mezőgazdaság és mindent Indonéziából hoznak be és értékesítenek sokkal drágábban. 
A fizetőeszköz az USA dollár, váltópénznek pedig saját gyártású centavot használnak. 
Batugede a határfalu egy kis porfészek, de épp piac volt és töménytelen ember nyüzsgött mindenfelé. Ami egyből feltűnt, hogy ezek keresztények és isznak is rendesen. Szinte minden sarkon sör és cigi reklám díszelgett. 
Stoppos szempontból az ország maga a paradicsom, kevés a kocsi, kicsik a települések és szinte minden teherautó megáll és felvesz. Az utak elég ócskák, de nem is baj, mert így több időd marad megcsodálni a hegyeket és a tengerpartokat. 


Elsőként Malianaba tartottam, ami környék legnagyobb települése. 1dollárért vettem telefonkártyát és máris lett internetem. Döbbenetes ez a technika, mindenki egy putriban lakik és kajára sincs pénzük, de az okos telefon és világ mindenkinek ott van a zsebében. 

A kajálda errefelé hiánycikk, de végül találtam egy egyet, ami pont olyan mint Indonéziában. Az ételek nagy tányérokban vannak, ráböksz melyikből szeretnél és ők szednek neked.
Biztos ami biztos rákérdeztem az árra. 
Először a kislány elfutott, aztán oda küldte a kolleginát és legalább 10 percet vett igénybe mire eljutottunk arra a szintre, hogy írja le egy papírra mi mennyi.
Az árak láttán dobtam egy hátast. 
Némi zöldség + rizs 3 dollár, ugyanez Indonéziában max. 1 vagy még annyi sem.
Sok választásom nem volt, mert a piacon nem voltak kifőzdék és gyümölcsárusok sem. Megrendeltem a kaját és ismerkedtem a helyi ízekkel, látszólag pont olyan mint Indóban csak itt kissé óvatosan bánnak a füszerekkel, de azért nem volt rossz.
Jóllakottan sétáltam ki a városból és vártam a fuvart. 5 perc sem telt el és jött a teherautóm. Úttalan utakon rázkódtunk Bobonaru felé és az ablakból nézve csodáltam a különleges formájú hegyeket és a falusi életképeket. 


Lui adta a tippet, hogy mielőtt őt megkeresem, jöjjek fel a hegyek közé és nézzem meg a Marobo gyógyfürdőt.
A teherautó elvitt a bekötőútig, ahol néhány motoros taxis bagózott és biliárdozott. A nagy urak az 5,5 kilométeres távot 5 dollárnál kevesebbért nem akarták vállalni, mondván messze van.
Később tudtam meg, hogy a Timoriak kicsit óvatos és zárkozott emberek, akik nem bíznak az idegenekben mivel a történelem során, azok mindig csak kiakarták őket használni.
Ezt meg is értem, de hadd ne én tegyek nekik szivességet hogy leülök beszélgetni, bandázni velük, hogy aztán fél óra múlva nagy kegyesen esetleg 3 dollárért levigyenek.
Lécci-lécci alapon.
Az ilyen alakokat nem állhatom, ezért inkább gyalogosan indultam neki. Meglepő módon nem szóltak utánam. Viszont negyed óra gyaloglás után a falu angol tanára fékezett mellettem és felajánlotta, hogy levisz a vízhez. Azt hittem ez valami klassz kis patak, aminek felduzzasztják a vizét és ott lehet pacsálni. 
Hát nem.
Medencék, zuhanyzók, dögönyözők és még öltöző is volt.



Angoltanárunk nem beszélt túl jól angolul és indonézül se, de a közelben fürdőző csajok viszont igen. 


A dombon van egy AHHA nevű iskola, ahol mindenki angolul beszél egymással, közösen főznek és együtt élnek egész évben. A tanév épp véget ért véget, de miután meghallották, hogy a fürdőnél akarok aludni, egyből meghívtak a suliba. A pancsolás után, hosszas izzasztó menetelés következett 


a paradicsomi környezetben levő sulihoz. 
Többen épp fociztak, de amikor megláttak mindenki odasereglett és csodálkozva meredtek rám. Nem gyakori a fehér ember errefelé, de ha néha látnak, azt mindig meghívják magukhoz.
Egyből minimum 2 éjszakára marasztaltak, mondván másnap búcsúpartija lesz Mártának, akit mindenki csak managernek hívott. 
A tanárok itt nem kapnak fizetést csak szállást és ellátást, mivel a diákoknak sincs tandíj csak kaja hozzájárulás. A falusiaknak 15, a bentlakóknak 20 dollárt kell fizetni havonta. A diákok és az önkéntesek is nagyon nyitottak és tudják mennyire fontos a tanulás és az angol nyelv a jövőjük szempontjából. Az iskolának komoly szabályai vannak: tilos inni, dohányozni, egymással szerelemi légyottot folytatni és verekedni. 
Mindenki nagyon szereti a másikat és tényleg jó kis közösségben éldegélnek. 
Este még hosszasan beszélgettünk és kaptam vacsorát is.
Az itt élők hasonlóan a többi timorihoz nem nagyon dúskálnak alapanyagokban. Van vízi spenót és a sawi (mángoldszerű növény) ezeket bedobják forró vízbe, tesznek hozzá sót és némi főtt rizst. Nagyjából mindennap ezt eszik, ha nincs valami speciális esemény. 
Vacsi után felkerestem a fürdőszobát, na itt olyan nincs.
Viszont 100 méterrel lejjebb van egy forrás, amiben egy szent angolna lakik és gondoskodik a víz tisztaságáról. 


Mellé építettek 2 tisztálkodó helyet, amit a falusiak és az iskolások közösen használnak. Bent a klasszikus mandi, azaz meregetős szisztéma van. Kibetonozott medence benne müanyag kanál, amivel locsolod magadra a vizet, az meg kifolyik a padlón. Ez tökjó és frissítő, de nem ártott volna, pár szöget verni a falba, hogy felakasszam a cuccaimat. Mondjuk nekik ez tök felesleges, mert mindenki vödörben viszi a saját kis tisztálkodós cuccait és nem is értenek minek a szög.
A vödör egyébként fontos mértékegység errefelé.
A piacon sok helyen a vizes flakon és a vödör az egység nem pedig a kiló vagy a liter. Veszek egy vödör halat, egy flakon kávét,stb.
A sötétben visszabotorkáltam a suliba és lefekvéshez készülődtem.
Felajánlottak, hogy aludjak a tanári szobában, 


de miután megláttam hogy heten alszanak ebben a pici és koszos lyukban, inkább a kerti kunyhót választottam.



A hosszú nap után jó volt elfeküdni a csendben és élvezni a kellemes hüvös levegőt és a fényszennyezésmentes csillagos eget.

Délelőtt nagyjából nem történt semmi, azon kívül hogy megittam pár csésze kávét, aztán délután végre kezdtek felpörögni az események.Több megbeszélést is tartottak, amikre csengetéssel figyelmeztették az önkénteseket és a tanulókat.
Először is meg kellett kérdezni a terület tulajdonosát van-e eladó csirkéje, tojása, krumplija, és ha nincs akkor akkor mástól beszerezni. Aztán próbáltak kutyát venni, mert abból ízletes lakomát lehet rittyenteni. Ha ez megvan, akkor készülhet a vacsora és lehet kidekorálni az iskolát.
Persze nem volt túl nagy kapkodás mindent csak szépen lassan - nagyon lassan.
Délután végre elkezdődött a zöldség pucolás és aprítás, amiből én is kitudtam venni a részemet. Amikor látták, hogy nyersen eszem a répát és a krumplit teljesen meglepődtek. 
Soha sem kóstolták még. 
Aztán tűzet raktunk és vártuk, hogy legyen megfelelő láng a serpenyő alatt, na de közben valamelyik okos tojás pár méterrel arrébb meggyújtotta a szemetet, aminek füstje állandóan felénk szállt. 



Idővel meguntam és arrébb helyeztem az égő flakonokat és egyéb hulladékot, hogy ne szívjunk, ha nem muszáj. Közben a másik csapat készítette a teremdekorációt és a kis csajok készültek az esti fellépésükre. 


Ketten pedig körbejárták a falut és meghívtak mindenkit az esti zenés-táncos mulatságra. Késő délután az eső rákezdett és mindenki parázott, hogy most mi lesz, lehet nem jönnek a vendégek. Én mondtam, hogy ne aggódjanak, mert egy ilyen világtól elzárt helyen kevés a program és kétlem hogy bárki kihagyná az ingyen kaját.
Kutyát végül nem tudtak szerezni és a suliba porszívózni járó ebet már  túlságosan megszerették, ezért csirkepörköltre változott a menü.
Sötétedéskor elállt az eső. 
Kivittünk egy csomó széket az osztályterembe és  a srácok bekapcsolták a zenét. 
Na mit gondoltok ki a sztár errefelé?
Az abszolút király a DESPASITO és a hasonló latin zenék.
A vendégek fél 8-ig csak nem akartak gyülekezni, de aztán elkezdtek szállingózni.
10 felé elkezdődött a party. Először a falufőnök, aztán a lelkipásztor, majd valami helyi mókamiki szövegelt. Utána a kicsik táncoltak és végül a manager (Marta) búcsúzott a csapattól meg a falutól és végig sírta a beszédét. 


Látszott, hogy nagyon elérzékenyült és mennyire megszerette ezt a közösséget.
Muris, hogy sokszor nem a keresztnevükön szólitják egymást hanem volunteer, manager,stb.
Már lassan tizenegy volt, de még nem kajáltunk pedig jópár órája elkészült minden.
Kiderült hogy ezek is olyanok mint a latinok 10-11 felé vacsiznak (jó esetben).
Mi tudjuk, hogy az éhes embernél rosszabb nincs, de itt más a módi.
Először leadták a kötelező dolgokat, aztám megterítettek és jött a lakoma. Végül vagy 40-en lehettünk és a nép a terülj asztalkámhoz vonult. A kaját sikerült jól kiszámolni mert senki nem maradt éhen, sőt még maradt repetára is. Miután mindenki degeszre adta magát kezdődött a tánc a jobbnál jobb latin számokra. 


Egyfelé ledőltem, mert tudtam, hogy hajnalban jönnek értünk.  A legtöbben már összepakolták a cuccaikat és reggelig táncikáltak. Leonicia, az egyik helyi szépség ébresztet hajnali 4 felé, hogy indulunk. Töksötét volt még és nem is igazán értettem, mi a rákért kell ilyenkor indulni, főképp ha ők bérelték ki a teherautót. A válasz egyszerű, a sofőr épp akkor ért rá, utána máshol volt dolga. Kissé komásan összekaptam magam és felugrottam a platóra a többiekhez. Még épp sikerült megcsípnem az utolsó helyet és robogtunk a napkeltében Maliana felé.
A fővárosba tartó buszok sorban álltak egymás mögött. Szinte mindegyik picike és zsúfolt, de errefelé ez van.

Nem terveztem, hogy ezekkel utazzak, amikor a stop ilyen jól működik, de a csapattal tartottam. Felszálltunk a buszra, tíz perc múlva mindenkit letessékeltek és át kellett szállni egy mikrobuszba, ami kivisz a városból és persze arra is pénzt kértek. Ez a lehúzás itt tök normális és senki nem lázad ellene. Adtam a jegyszedőnek 5 dollárt, ő eltette és tovább ment a többiekhez. Már jócskán több volt nála, mint a visszajárom, amikor még mindig nem hozta a lét. Szóltam neki. Leszámolt némi aprót és odaadta. 
Nyilván én sem most jöttem le a falvédőről. 
Megszámoltam és csak 3 dollár, a kis köcsög meg ott sunyizott. Látta hogy helyiekkel vagyok és megszámolom a pénzt, de így is beprobálkozott. Miután szóltam neki, akkor nagy kegyesen visszaadta a lét. Visszaültünk a buszba, épp bealudtam, ismét fékeztünk és megint le kellett szállni. Közel a határ és mindenkit csekkolnak.
Mivel az útlevelem eléggé viharvert, ezért lefotóztam a fényképes oldalt és eddig azzal mászkáltam. A határvadászok beszedték az iratokat én meg felvillantottam a fotót. Valamit röfögtek, de nem zavart különösebben. Közben puffanást hallottam, elnéztem balra és épp a hátizsákom landolt a porban. Szóltak hogy tegyem magamévá és nyissam ki. Tessék-lássék belenéztek és intettek, hogy mehetek. Menet közben volt még egy megálló, a falu tiszta vicc, minden ház étterem, de egyikben sincs kaja.
Sült rizs, sült tészta felejtsd el.
Vannak sült halak, de akkorák, hogy a macskád is fanyalogna. Némi pálmalevélbe tekert csirizes állagú rizs és helyenként főtt kukorica.


Sok óra zötykölődés után értünk Dilibe ahol a kaller egy jól irányzott mozdulattal kirepítette a  a kis táskám a buszból benne a laptoppal.
Welcome to Dili!
Na itt megfogadtam, hogy többet tuti nem fizetek ilyen és hasonló szolgáltatásért.
Leonicia is nagyon megdöbbent és látta a bosszús fejem, meg azt, hogy próbálom grabancon ragadni a kallert. Intett hogy hagyjam mert nem ér annyit az egész és felajánlotta, hogy aludjak náluk. Nem ellenkeztem túl sokat, helyi járattal pik pakk ott is voltunk náluk. 
Mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez felhívás egy keringőre, tudnia kell, hogy itt lagzi előtt semmi nem történik és mindenki életre választ párt. Nincs válás, max akkor lehet újra házasodni, ha ez egyik fél elhunyt. Ja és ugye mindenhol heten nyolcan alszanak egy szobában!

Leültünk az udvaron és mivel a családban mindenki beszél indonézül, így nem volt túl nehézkes a kommunikáció. Időközben a kávé is elkészült és szerencsére a helyiek legalább annyira függők mint én. 
A család abból él, hogy termelőktől vesz zöldséget, lemossa, kötegeli és a közeli piacon eladja. Ha jó napjuk van és mindent megvettek talán 10 dollárt is keresnek.Viszont a fater napi 3 doboz cigit elszív, ami 3 dollárral csökkenti a bevételt.
Kiskocsival kivittük a piacra az árút és nekiláttunk eladni.




Amíg ott ültem, addig sokkal több fogyott, mert látták a helyiek a malájt (túrista) és inkább ott vásároltak. Estére elfogyott a szajré és visszamentünk a családhoz bandázni. 
Megmutatták a szobám. Azóta is sajnálom, hogy nem fényképeztem le.
Kicsit lesokkolt, láttam már pár retek helyet, de ide belépni se nagyon mertem. Az köztudott, hogy mindenki rühes és bolhából sincs hiány, de ránéztem az ágyra és nem tudom a lepedőt kimosták-e már valaha,  a matrac meg tiszta motocross pálya. A fürdő meg a disznóól mellett van és nagyobb csótányok grasszáltak benne, mint amiket Bangkokban sütve árulnak. 

Amikor kiderült hogy az ágyban minimum hárman aludnánk, az már több volt mint elég.
Éjjel 11-kor azt mondtam, hogy köszi,  de inkább alszom a parton vagy bárhol, de nem hiányzik se bolha, se poloska, rüh meg pláne.
Elköszöntem a családtól és elindultam az éjszakába.
Folytatás:
ITT

4 megjegyzés:

  1. Ez ám az izgalmas utazás. Jó volt olvasni. További szép élménygyűjtést kívánunk! Kriszti, András, Kamilla

    VálaszTörlés
  2. Kiraly, varom en is a folytatast! Jo utat!

    VálaszTörlés
  3. Magyarországon a székemben ülve bizony jókat kuncogtam a beszámolón :-)) Vigyázz magadra, és tapasztalatdús élményeket!

    VálaszTörlés
  4. Huhh, ezt még a szokottnál is jobban imádtam!!! Nagyon jól sikerült élménybeszámoló!

    VálaszTörlés