Ha még nem jártál Kubában érdemes minél hamarabb felülni
a gépre, mert már nagyon a változás küszöbén áll az ország, de még nem késő.
-Olyan az egész ország, mint egy SZOT üdülő! – mesélte
Gergő a volt főnököm, az indulás előtti napon.
És tényleg!
Leszállás úton a híresztelésekhez képest gyorsan
végeztünk a belépéssel és senki nem kérte a biztosítást vagy a visszafelé tartó
repjegyünket. Az útlevél ellenőrzéskor a miniszoknyás tanuló hölgy úgy simult a
kollégájához, mintha az előző este együtt töltöttek volna néhány pásztorórát.
Miután megkaptuk a belépő stemplit, a kézipoggyászokat még
egyszer átvizsgáltak és nekünk is át kellett menni a detektoron. A gépet
csinos, mosolygós, alig valamit takaró filigrán miniszoknyás, necc harisnyás csajok
felügyelték.
Eddig jól kezdődik.
Megjöttek a csomagok és haladtunk kifelé, még ki sem
értünk és máris szembejött egy Lucky Strike reklám és az étteremből kilátszó dobozos
Coca Cola light. Itt még nincs gyár, de Mexikóból bejut valahogy. Amerika utálat
ide vagy oda, azért mindent lehet kapni megfelelő áron.
Az infópultnál a mélyen dekoltált hölgy készségesen
magyarázta az előttünk álló két amcsinak, hogy innen nincs busz a városba és
hogy merre van a pénzváltó. Megveregettem a fickó vállát és felajánlottam, hogy
mehetnénk együtt a városba, miután szereztünk némi lét.
-
Ok, thats perfect – felelte az idősebb.
A váltó nem az épületben, hanem a kijárattól jobbra van
és a hosszú sorról könnyen felismertük.
Kubában alapszabály, hogy mindig mindenért sorba kell
állni.
Várakozás közben kiderült, hogy ők is sok helyen jártak
már, de itt még nem. Az országban kétféle pénzt használnak az egyik a
konvertibilis peso (CUC), a turisták régen csak ilyet kaptak, de ma már lehet
váltani sima kubai pesot is (CUP). A reptéren nem volt nekik CUP (én csak
pesónak fogom hívni), de a CUC-ot pillanatok alatt lepörgették. 1 EURO = 1,08
CUC. Régebben a dollárt nagyon rosszul váltották, de Kuba is egyre inkább kezd letérdelni
Amerikának és és a hotelek is tömve vannak amcsi turistákkal. Sőt mától (2016.
február 20.) elindultak a közvetlen repülőjáratok is az USA-ból.
Váltás után az utcai taxisokat kérdeztük, de több lét
szerettek volna, mint amennyit az infós hölgy mondott, ezért inkább
visszamentünk hozzá. Itt csatlakozott hozzánk Izabel, aki két hétre jött
Mexikóból. A dúskeblű hölgy szerzett nekünk taxit és beültünk mind az öten. Itt
most ne a klasszikus képeken látható ezeréves amcsi verdákra gondoljatok
(sajnos), hanem valami kínai csodára. A sofőr 30 CUC-ért vállalta be a fuvart
és a rendőrségi ellenőrző pontoknál Izabelnek mindig le kellett bújnia, mert öt
utast tilos szállítani állítólag.
Gyér forgalomban haladtunk a mangó ligetek között, majd
hamarosan beértünk a városba. A buszok
java része tök új (kínai gyártmány) és amcsi kocsikból sincs már sok, a meglévők
java pedig taxi.
Motorokból sincs hiány és ugye a baráti ex szocialista
országokból érkeztek, ezért főként Jáwát
vagy MZ-t látni mindenfelé.
Elsőnek újdonsült barátaink szálltak ki az egyik
hostelnél, aztán a maestro minket is elvitt az előre foglalt Casa Particularnál
(www.hostelsclub.cu). Ezek a vendégszállások az otthoni Zimmer Feriknek
felelnek meg és mindenhol nagyon tiszták és kedvesek a vendéglátók (20-25 CUC/
éjszaka/szoba).
Jó volt végre megérkezni 3 átszállás és a cancuni
reptéren töltött éjszaka után.
Amíg zuhanyoztunk, addig szállásadónk (szintén) Izabel az
elektromos kotyogós kávéfőzőjében lefőzött nekünk egy emberes adag feketét. A
szobánk kissé retró és a zuhanyrózsába épp beverem a fejem, viszont van meleg
viz.
Ez is valami.
Mire végeztünk a megtisztulással a kávé is épp lefőtt.
Többen magasztalták már a kubai kávét és tényleg hibátlan (mindenhol). Ahogy
ültünk a bárszéken, végignéztünk a konyhán, szinte minden vadiúj. Van mikrójuk,
ember nagyságú hűtő, hatlapos tűzhely, digitális kijelzős mosógép. Ez igen, otthon
a szocializmus idejében ilyeneket mi el sem tudtunk képzelni. Ja és a
nappaliban a csíktévében épp valami színvonalas szappanopera ment. A Zsiguliból
kiszállt a jól szituált hölgy kulcsra zárta a kocsiját és a tűsarkú cipőjében
fellépegetett az emeleti szobába a barátnőjéhez. Köszönjük ennyi elég is ebből.
Izabel félévet spanyolban dolgozik, már ha van munka. Most
épp nincs, ilyenkor hazajön és kiadja a vendégszobáját napi 25 CUC-ért. Sötétedésig
még volt pár óránk és már nagyon kíváncsiak voltunk Havannára. Az óváros tíz
perc séta, már ha nem állsz meg mindenhol fotózni és dumálni a helyiekkel,
ahogy mi tettük.
A népek kint ülnek a ház előtt a lépcsőn és bandáznak, ahogy meglátnak,
egyből rád mosolyognak és köszönnek. Bárhol, bármikor teljes biztonságban
közlekedhetsz, külföldit soha senki nem molesztál vagy lop meg.
Ez szép és jó,
de a hosszú utazás után már nagyon ki voltunk éhezve viszont a romos épületek
között nem láttunk sehol sem kajáldát. A házakból ütemes karibi zene üvöltött
és az utcán ücsörgő népek a lépcsőkön ülve rumozgattak. Az egyik sarkon
terebélyes nénike szólított meg angolul és kísért el az egyik közeli lakás
étterembe. Na nem azért, hogy meghívjuk valamire csak segíteni akart. Miután
leültünk, magunkra hagyott minket és a pultnál beszélgetett a személyzettel. Az
árak horrorisztikusak minden kaja egységesen 12 CUC, ennyiért otthon sem szoktunk
kajálni, itt meg pláne nem fogunk. Bedobtunk némi salátát és tonhal krémet 2
egységért, közben láttuk, hogy a néni kávét kapott ajándékba, amiért megmutatta
nekünk a helyet. Itt ez normális, a helyieknek adnak rizst vagy bármi egyéb
élelmiszert az ajánlásért cserébe. Nem épp jóllakottan haladtunk tovább, de errefelé
már minden második házban a földszinti lakók árulnak valamit (kávé, pizza, szendvics,stb.)
Az egyik árusnál vettem sajtos pizzát 10 (120 Ft) pesóért. Helyi pénzünk még
nem volt, de persze a CUC-ot is elfogadták és pesóban adtak vissza. Leülni
sehol nem lehet, ezért mindenki az utcán eszik vagy félbehajtja és hazaviszi a
kaját. A kukoricalepény alapú pizza nagyon frankó és kellőképp meg is
szomjaztam rá. A következő háznál az emberek cukornádléért álltak sorba. Én is
kértem belőle 1 pesó/pohár (12 Ft). A hölgy csorba üvegpohárba öntötte a hideg
levet, azonnal megittam húzóra és kértem még egyet. Miután a másodikat közösen
kivégeztük ő csapvízzel elmosta és tovább adta az újabb delikvensnek.
Haladtunk tovább és a sétálóutcában rengeteg embert
láttunk telefonnal a kezükben.
Na, ezek meg mit csinálnak?
Mint kiderült pár helyen lehet netezni, ami úgy néz ki,
hogy beállsz a helyi telefontársaságnál a sorba, veszel internet kártyát (2 CUC
/óra). Keresel olyan helyet, ahol van wifi (általában a főtér vagy a sétálóutca),
rákeresel a hálózatra és beütöd a kártyán levő kódot. Ezzel egy óráig tudsz
netezni. Persze nem muszáj egyszerre, lehet több részletben is.
Hát igen egy-két éve ez még itt is elképzelhetetlen lett
volna. Ma már akinek van pénze, jó drágán vehet okos telefont is. Sőt megjelent
pár világmárka is: Adidas, Puma, Red bull, Philips, Bulgári, Ray Ben, Heineken,
Nestlé, De Longhi és még sokan mások. Boltok alig vannak és a kínálatuk kimerül
a rumban és a cigiben, illetve néhol vannak mexikói (Spar-os) borsó vagy
lencsekonzervek is. Továbbálltunk a Capitoliumhoz, ami egy az egyben olyan,
mint Amerikában csak most épp felújítják és markolók meg munkagépek látványa
kicsit torzít az összképen.
Innen kőhajításnyira van a Parque Central, amit
szebbnél szebb épületek vesznek körbe.
A házak előtt amerikai oldtimer taxik
parkolnak és a megszállottakat horror pénzekért elfuvarozzák bárhová.
A tér
mögött bevágódtunk a zegzugos sikátorok valamelyikébe és pár perccel később,
angolul jól beszélő fiatal pár szólított le minket és közölte velünk milyen
szerencsések vagyunk, mert csak most, csak ma az egyik kocsmában játszik Amaranto
Fernandez a Buena Vista Social Club egyik zenésze. Persze
másnap is ő játszott, de akkor ezt még nem tudtuk.Mi sem ocsúdtunk fel még a
jetlagtől és kaptunk az alkalmon. Elmentünk velük és beültük a clubba.
Nyilván
az invitálás arról szólt, hogy majd meghívjuk őket a 6 CUC-os koktél
valamelyikére. Szerencsére nem voltak tolakodóak és könnyen le tudtuk rázni az
ifjú párt, de többen mesélték, hogy ilyen alkalmakkor a tudtukon kívül kértek
inni az alkalmi segítők és végén a számla náluk landolt. A 6 CUC-os Mohito elég
felejtősre sikerült a kubai melegben valahogy elpárolgott belőle a rum. Amíg
szipákoltuk az italt addig hallgattuk a koncertet és néztük az előttünk
táncikáló ünnepi hangulatba került embereket. Picit még sétálgattunk az óváros álomszép
épületei között, de már kezdett leragadni a szemünk. Hazafelé bici-taxival
mentünk, ami BMX-re szerelt személyszállító kasznit jelent. Az óvárosból 5-6
egységért akartak hazavinni a 1,5 kilométerre lévő szállásra, de pár sarokkal
arrébb az ár megállt 2 CUC-ban.
A legtöbb szállásnál lehet kérni reggelit és mivel az
utcán nincs túl nagy választék ezért mi is éltünk a lehetőséggel. Átsétáltunk a
szomszédba Izabel barátnőjéhez, neki több szobája van és ő szervírozza a
reggelit. Leültünk az asztalhoz és hamarosan érkeztek a finom falatok. Omlett,
sajt, vaj, kávé, tea. Lakoma közben ismerkedtünk meg Vikivel, aki Londonban él
és két hétre jött Kubába, néhány barátjával salsázni és bulizni. Nekik menni
kellett az egyik szervezett túrára, de megbeszéltük, hogy este mi is velük
tartunk az egyik klubba. Jóllakottan indultunk el, de városnézés előtt két
dolgot még el kell intéznünk. Az egyik a helyi pesó (CUP) beszerzése, ami nem
volt nehéz. Pár sarokkal arrébb beálltunk a pénzváltónál (Cadeca) a sor végére
és amikor ránk került a sor beváltottam 100 eurót. Kubában az emberek annyira
megszokták már a sorban állást, hogy senki sem tolakszik. Az újonnan érkező
megkérdezi ki az utolsó és beáll mögé. A másik feladat már picit trükkösebb
volt, de ez is simán ment. Havanna után Vinalesbe készültünk és meg kellett
venni a buszjegyet. Turista elvileg nem szállhat fel helyi buszra csak az állam
által működtetett, horror drága Viazul buszra. Viszont jegyet venni csak a
buszállomáson lehet, ami kint van a világ végén és a taxi 10 CUC lenne persze
csak oda. Viszont nemrég megjelent egy konkurenciájuk a Cubanacan, akinek a
buszaira a legtöbb belvárosi szállodában lehet jegyet váltani. Az ára
ugyanannyi, de nem kell kibumlizni a város szélére. Nem nagyon akartunk mi
ilyen horror drága puccos buszokkal közlekedni, de ki kell jutni valahogy
Havannából és vidéken már sokkal egyszerűbb lesz minden. Megcéloztuk ismét a
Capitoliumot. Roskadozó színes házak és dübörgő autók mellett haladtunk a
belváros felé. Átmentünk a kínai negyeden - igen már itt is van - és máris a
capitolium melletti szállónál találtuk magunkat. Ők nem árulnak jegyet, de
átküldtek a Hotel Inglaterrába, ami a belváros legpatinásabb szállodája. Ahogy
sétáltunk feltűnt egy szupermarket.
Na, ide be kell menni.
Mennénk is, de az őr kiküldött mert a kijáraton akartunk
bemenni. A szabály az szabály. Átfáradtunk a másik (bejárati) ajtóhoz és zöld
utat kaptunk. Tisztára mint Románia pár éve. Főként tartós élelmiszerek és
konzervek állnak a polcokon, jó hosszan kipakolva, hogy nagyobbnak tűnjön a választék.
Viszont hátul vannak műszaki dolgok is: hűtő, mosógép, mikró, TV. Ránéztem az
árukra és majdnem összecsuklottam. Minden az otthoni ár triplájába kerül. Ja és
azok is a leggagyibb kínai márkák vagy az Aldiban kapható minőség. Itt most
van a piacnyitás, az a korszak amikor nálunk is 150 000 Ft volt a
téglatelefon + 25 000 a kártya. Az átlagfizetés 15-20 CUC/hó, nyilván
ennyi pénzből esélyük sincs itt vásárolni, viszont akinek van Casa Particularja
(szinte minden második ház) az akár havi 750-et is megkereshet, számukra nyitva
áll a kapu. A közértben ért sokk után bedobtunk az utcán egy kávét (1 pesó), ez
is hibátlan csak kár, hogy előre megcukrozták. A Capitoliummal szembeni épület
árkádjainál sok ember nyüzsgött, na vajon mi van ott. Mivel a globalizáció ide
még nem fúrta be magát itt nem nyugati márkák csillogó villogó üzletei vannak,
hanem helyi rőfös bolt, papír-írószer vagy épp eszpresszó. Na de nem ezeket az
üzleteket csodálták meg a népek, hanem az árkádok alatti egyenruhás diákokat.
Nekik itt az utcán tartották a tornaórát.
Beálltak hárman egymás mellé, a tanár
megfújta a sípot és ők szaladtak a sarokig meg vissza. Aztán beálltak a sor
végére és jöttek a többiek. A lelkes, fiatal, tanár úr jó párszor beijesztett
és úgy csinált mintha fújna, de aztán mégsem. Mindenki élvezte és nevetett,
aztán amikor futásra került a sor, akkor beleadtak mindent. A többiek pedig
hangosan kiabálva szurkoltak a társaiknak. Pár percig néztük őket, majd
átsétáltunk a szállóhoz. A bejáratánál az ajtónálló útbaigazított, hogy hol
találjuk a cubatourt (helyi Ibusz) és vártunk.
Mivel senki nem volt előttünk ezért az egyenruhás hölgy
egyből minket szólított. Kiderült nála csak a kocsi bérlést lehet intézni, de a
szomszéd asztalnál ülő kolleginánál vehetünk buszjegyet. Leültünk és vártunk. Ő
hamarosan intett, megírta a buszjegyet és legombolta rólunk a 28 CUC-ot.
Ötvenessel akartam fizetni, de abból meg nem tudott visszaadni. Végül kapott
harmincat és megoldotta a ráháruló kihívást.
Végeztünk a kötelező dolgokkal, jöhet a város.
Két múzeum is van 100 méteren belül, amiket nagyon
ajánlott az útikönyv. Az egyik a modern művészetek múzeuma (8 CUC), ami
hatalmas épület, de belül nagyon szellősre vették és főként kortárs festők
képei vannak kiállítva. Körbejártuk, de nagyon nem ájultunk el tőle. A másik a
Museo de la Revolucion (8 CUC), ahol fekete-fehér képek mutatják be a
forradalmárok és Fidel életét és hatalomra jutását. Az épület egykoron
csodaszép lehetett, de mára már kicsit megkopott a patinája. Viszont a
bálteremben sikerült megcsípnünk egy remek koncertet. A fickó egyedül énekelt és
a hangja betöltötte az egész termet.
Szerencsére mindenhol hallani lehetett. A
kiállítás sajna nem túl színvonalas, de az épület még így kopottasan is nagyon
látványos. Az emeletről látszik a tenger és szomszédos épületek, a másik
irányban pedig a forradalmi géppark tankkal, repülővel, fegyverekkel és azzal a
hajóval, amivel Fidelék a partra szálltak a Disznó-öbölben.
Aki Havannában jár, az ne várjon ütős múzeumokat, csak sétálgasson
és élvezze a város hangulatát.
Időközben kellőképp megéheztünk és a sétáló utca felé
vettük az irányt, hömpölygő turista áradat és drága éttermek tömkelege. Ennél valami
autentikusabbra vágytunk és a szomszédos utcában rátaláltunk az egyik kifőzdére.
A tulaj beszélt pár szót angolul és betessékelt minket a három asztalból álló
családi vendéglőjébe. Két főétel + mangólé + kávék + süti került összesen 4
CUC-ba, amit helyi pénzben fizettünk a végén. Nagyon ízletes volt minden és
végig leste minden mozdulatunkat.
Jöhet a helyi Andrássy út a Prado, ahol könnyű
belecsöppenni a jobbnál jobb életképekbe.
A fiatalok görkoriznak, fociznak vagy
épp a suli előtt csevegnek,
van, aki a padon olvas,
aztán jönnek a családosok a
babakocsival,
az öregek pedig a teraszról figyelik a forgalmat.
A sarkon a
gyümölcsárus érett ananászt árul fillérekért, valaki a kiteregetett ruhák alatt
ücsörög,
miközben a sarki lámpához amcsi verdák érkeznek.
És még hosszasan
lehetne folytatni, de majd ha itt leszel akkor te is láthatod.
Elsétáltunk a Luz és az Águila utca sarkára és ott
megláttam az igazi tipik csehot vagy nevezhetjük Eszpresszónak is, ablak nincs
csak rácsok, bent helyiek iszogatnak és a fűúr a pult mögül dirigál. Na ide be
kell ülni. Kértem a pultnál egy pohár sört és rumot. A fickó az ujjával
mutogatta a poháron a mércét és amikor szóltam, hogy elég ő befejezte a
töltést. Leültünk az egyik az asztalhoz és onnan figyeltük az életet. A kocsma
nagyon lepattant, de mégis tiszta. A rácsokon kinézve láttuk az utcán zajló életet
és szívtuk magunk az izzig-vérig kubai hangulatot.
Bent gyülekeztek a hazafelé
tartó melósok és a lábukkal a zenére rázták az ütemet.
Sok embertől hallottam már, hogy Kubában mindenhol szól a
zene és tényleg.
Átnéztem a mosdónak jóindulattal sem nevezhető
mellékhelyiségbe. A klotyokat csak derékig érő fal választja el egymástól és
ajtót ne is keress, meg WC ülőkét sem (egész Kubában nincs).
Végül lecsúszott még egy sör és kértem a számlát. A kubai
árakhoz képest nagyon rendben volt a 400 forintos végkifejlet. Innen már
hazafelé vettük az irányt, Mónin erőt vett a jetleg és lemondta az esti bulit.
Én átmentem Vikiékhez és miután elkészült, felmentünk a barátaihoz. Volt pár
kubai leány, több angol és Nickolas a görög-magyar származású tánctanár. Vittem
magammal a piacról egy üveg kubai bort (egész iható), ők pedig rummal
kínálgattak. Viszont Cola nem volt, elmentünk szerezni és tök durva, hogy sokkal
többe került mint a rum. Miután mindenki kicsípte magát és a rumok is elfogytak
elindultunk az éjszakába. A kubai lányok a sarkon leintették az ütött-kopott 50
éves taxis, kicsit szűkösen de végül mind a nyolcan befértünk. A cél az 1830
névre hallgató tengerparti buli hely. Kifizettük a 3 CUC-os belépőt és valaki
elment rumért. A hely hangulatát nézve az a klasszikus régi filmekben látható
sörkert csak itt jóval ütemesebb Reageaton és Salsa szólt. A Havanna Clubot
feltúrboztuk némi kólával, hogy meglegyen a Cuba Libre érzés és mindenki
berobbant a táncparkettre. Mivel botlábaim vannak és nulla ritmusérzékem, ezért
bevállaltam az asztal őrzését. Na meg a rumot, mert ha egymagában áll az
asztalon, akkor a helyiek nem hagyják ott szomorkodni. A csajok egyszer-kétszer
engem is berángattak és tanítottak az alaplépésekre, de azt gondolom táncos
filmben továbbra sem kapok főszerepet. A többiek nagyon élvezték a bulit és a
fél kettes zárásra kialakult több pár is, akiknek már nem kellett egyedül
tölteniük az éjszakát. Amíg várakoztunk a kijáratnál addig Nickolassal
beszélgettem a salsáról. Ő most itt kéthetes „továbbképzésen” van és szerinte
Kubába nem érdemes Salsa alapokat tanulni. Az emberek szépen táncolnak, de van
egy sajátságos stílusok, ami kicsit szabados a salsához képest és nehéz olyan
tanárt találni, aki az alapokat jól beléd veri. Közben megjött a taxi és
néhányan továbbmentek bulizni, de én nyugovóra tértem, mert hajnali nyolckor
indul a buszunk Vinalesbe.
A reggelit inkább kihagytuk és továbbaludtunk. A sarokra
kisétálva épp jött felénk életem egyik leglepattantabb Zsigulija, ami ráadásul
taxi is. Sok ócskát láttam már otthon, de ennyire még mi sem tudtuk leharcolni.
Megálláskor lefulladt, amíg a sofőr indítgatta addig mi bepakoltunk és a hátul
ülő egyenruhás kislány beült előre. Belül se műszerfal, se kilincs, se borítás
nem volt, kicsit füstölt is, de még megy. A srác gombokért vitt el minket a
szállóhoz, ahonnan indul majd a buszunk.
Tökjó még csak fél nyolc van, maradt idő kávézni is.
Na de hol? Minden zárva, a Kubaiak nem nagyon kelnek fel
kilenc előtt.
A tér átellenes sarkán öreg néne ücsörgött termosszal a
kezében és árulta az otthon lefőzött kávéját. Már ha van poharad.
Nekünk nem volt.
Hosszasan töprengett mi legyen, azért csak nem kéne
elveszteni két kuncsaftot és végül a mellette ácsorgó pasi oldotta meg a
rejtélyt. Mondott neki valamit spanyolul, erre ő levette a termosz tetejét és
abba töltött nekünk 2x2 adagot. Nekiláttunk kortyolni a gőzölgő feketét és a
benne lévő cukormennyiségtől pillanatok alatt felébredtünk. Visszatértünk a
hotelhez a busz még sehol. Végül nem késett sokat csak másfél órát, de hát ez
Kuba, örüljünk annak hogy van és veszett tempóban robogtunk Vinales felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése