Kashanba az Asúra fesztivál előestéjén érkeztünk, ez a síiták gyásznapja Mohamed próféta unokájának, illetve követői halálának emléknapja. A legtöbb üzlet lehúzta rolót, viszont a bazárban belebotlottunk az ünneplők népes csapatába. Sok feketébe öltözött férfi zárta el az egyik csapást, néhányan imádkoztak, mások pedig énekeltek.
Miután kibámészkodtuk magunkat, rátaláltunk egy még nyitva tartó étteremre. A tévében az egyik vezér beszélt és mutatták a városokban összegyűlt tömegeket.
Belapátoltuk a rizst és továbbálltunk. Az egyik taxissal leszerveztük a másnapi homokdűnés-sóstavas túrát és némi bóklászás után nyugovóra tértünk. Reggel kicsit késve, de megjött a tag és mentünk a sivatagba. A földalatti várossal kezdtünk, de pechünkre az Asúra miatt zárva volt.
Sebaj, legalább a péknél tudtam kenyeret venni.
Innen a sóstó melletti karavánszerájba autóztunk, ahol belépőt akartak kérni a semmiért.
Faképnél hagytuk őket és mentünk a tóhoz, amiben épp nem volt víz és sókristályok is csak helyenként csillogtak.
A sofőrünk azt javasolta, hogy jöjjünk vissza két hét múlva, akkor nagyon szép lesz.
Köszi.
Eddig jó a túra.
Viszont a homokdűnék kárpótoltak minket.
Mezítláb mászkáltunk, rengeteget marhultunk és fotóztunk.
Hazafelé még útba ejtettük a közeli szent mecsetet. Az épület színes csempéi csak úgy ragyogtak a szikrázó napsütésben és hívők tömkelege már várta a következő imát.
Kigyönyörködtük magunkat és visszamentünk Kashanba. Ott rátaláltunk a városfalra, felmásztunk a tetejére és onnan fotózgattunk.
Sokat töprengtünk, merre induljunk az utolsó pár napunkban és végül a kurd régiót választottuk.
A megközelítés kicsit bonyolult volt, mert az Asúra miatt elég kevés busz járt, de több átszállás és taxi kombójával a nap végére eljutottunk Kermanshahba.
Retek nagyváros, semmi látnivaló és egyik szállás ótvarabb mint a másik.
Akkor mit keresünk itt?
A közelben vannak sziklába faragott domborművek és innen már csak egy ugrás Paveh, a kurd régió egyik központi települése. Reggel elmentünk Tagh-e Bostanba, de nem fizettük ki a belépőt, mert a kerítésen kívülről is látszottak,
Próbáltunk stoppolni, de mindenki pénzt akart kérni. Épp gyalogoltunk az út szélén, amikor feltűnt egy szakadt busz. Leintettem és mázlinkra épp Pavehba ment. Röptében felszálltunk, a helyiek szorítottak nekünk helyet és szóltak, hogy mikor szálljunk le.
A buszmegállóban kiválasztottuk az egyik taxist és bemondtuk neki a kiszemelt szállást. 400 Ft-nak megfelelő helyi pénzért elfuvarozott minket a városszéli motelbe. A tulaj épp házon kívül volt, de hála a technikának telefonon utol tudtuk érni és 10 perc múlva ott termett. A lépcső lábánál hosszasan keresgélt valamit a porban.
Na vajon mit?
Hát a kulcsot.
Ez mennyire jó, nem kell attól félnie, hogy elhagyja. Felvette a földről és megmutatott több szobát is.
Hát inkább hagyjuk.
Szemét a kukában, spermafoltok az ágyneműn és persze dohányszag. Az ár meg 30 USD.
A taxist megkértük, hogy mutasson valami jobbat, ő elvitt minket a város legfényűzőbb szállodájába. Ez laza 60 dolcsiba fájt hármunknak.
Ránézésre luxus hotel, de ha a dolgok mögé nézel, azért látni a hiányosságot. A budiban állandóan folyik a víz, a csap csöpög, a kád vízköves, na de ne legyünk túl igényesek itt a világ végin. Hát igen Iránban nem szívbajosak a szállásárak terén, de a minőséggel és a tisztasággal van még hová fejlődni. Viszont legalább az ágy patyolattiszta volt.
Ledobtuk a motyót és elindultunk szétnézni a városba.
Az utcákon színes ruhába öltözött helyi nénik ücsörögtek, a gyerkőcök fociztak és meglepően sokan beszéltek angolul.
Épp ettük a jól megérdemelt falafelünket, amikor két jó húsban lévő srác szólított meg minket. Angolórára mentek és minket is elhívtak.
Kaptunk az alkalmon és elkísértük őket.
Lementünk a lépcsőn és beléptünk egy kopottas épületbe. Bent rögtön hellyel kínáltak és pár perc múlva megjött Ali az angoltanár, akiről kiderült, hogy jó barátja Vándorboynak. Sőt amikor itt jár, mindig Ali házában altatja a csoportját. Jókat beszélgettünk vele a helyiek életéről és behívott minket az osztályterembe.
Az óra teljesen interaktív volt és igyekeztünk végig csendben maradni. A diákok ügyesek voltak, eleinte egyéni feladatokat kaptak, aztán csapatban kellett dolgozniuk. A legvégén rólunk kellett pár mondatos értekezést írniuk. Mindenki beleadta a saját fantáziáját és jópofa dolgokat szőttek bele a történetbe. Volt aki azt írta, hogy a pénteki rock koncertre jöttünk, mások pedig gengsztertörténetet írtak rólunk. Az óra után Ali meghívott minket a szomszédos étterembe és megkóstoltuk a helyi babos specialitásukat. Ne gondolj semmi extrára: babfőzelék rizzsel és hozzá végtelen számú nyers hagyma. Hát igen, gasztrotúrára sem Iránba jön az ember, az biztos. Vacsora után hívott, hogy töltsük nála az éjszakát, de már kifizettük a szállásunkat. Az utcán elbúcsúztunk és hazafelé néhány fiatal srác hívott minket, hogy teázzunk az irodájukban. Már vagy fél órája nem ittunk teát, ezért elfogadtuk a meghívást. A kommunikáció kicsit nehézkes volt közös nyelv híján, ezért felhívták a főnöküket Ahmedet, aki a helyi kiskirály. Emberünk Ausztráliában dolgozik, de hazajött két hónapra. Van 10 kocsija és taxis céget üzemeltet a városban, a srácokat is ő alkalmazza. Vele már jóval könnyebben tudtunk beszélgetni. Kitaláltuk, hogy szívnánk egy vízipipát. Na itt ez sem egyszerű, mert a városban ez is tilos, de persze mindenre van megoldás. Elvitt minket kocsival az egyik városszéli kertes házba, ahol többen is pöfékeltek rajtunk kívül. Kiültünk a kertbe és ott beszélgettünk Ausztráliáról. Mivel jó ideje ott él, ő már nem rajong Iránért és vágyakozik vissza a kenguruk földjére. Hát igen ott azért jóval szabadabb az élet, mint errefelé.
Pipázás közben lezsíroztuk vele, hogy elvisz minket Howramanba és Palanganba a két legtipikusabb kurd faluba. Miután végeztünk hazavitt minket a szállásra és természetesen egy fillért sem kért a furikázásért, sőt még örült is, hogy volt társasága.
A szálloda reggelije nagyon mókás volt. Lementünk a legalább százfős étterembe - kongott az ürességtől. De nem csak az asztalok, hanem a választék is. Találtunk rengeteg tálat kitéve, de mind üres volt, aztán megjött a pincér aki felszolgálta a már megszokott száraz kenyeret, főtt tojást és a répa lekvárt.
Yes.
Feltankoltam a híg kávéból és elrágcsáltam hozzá a reggelit.
Ahmed a megbeszélt időben az épület előtt várt ránk. Jó is, hogy lefixáltuk vele a fuvart, mert kint szakadt az eső. Beültünk az autóba és elsőnek Howramant céloztuk meg. Útközben megálltunk Nowsudban és fényképeztük a helyiek lassú, ráérős hétköznapjait.
Mindenki köszön, mosolyog és éli az életét.
Sajna az eső ismét rákezdett, ezért mi is tovább indultunk. Howraman kicsit csalódás volt az útikönyvben leírtakhoz képest, a képeken jobban fest mint élőben. Azért ha már ott jártunk bóklásztunk kicsit, de az eső nem akart elállni, ami 15 fokban nem a legkellemesebb.
Az itt kapható sült halnak mesze földre eljutott a híre, ezért mi is megkóstoltuk az egyik folyóparti kifőzdében. Tényleg szenzációs, de megint jött az eső. Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem maradunk a kurd földön tovább, hanem elmegyünk Ahmeddel mi is Teheránba és ott töltjük el az utolsó három napunkat.
Viszont távolságok azok vannak, legalább 8 órát utaztunk mire hajnalban megérkeztünk a fővárosba. Teherán nem hagyott túl mély nyomott bennem, de tudtam hogy pár nap múlva újra a trópusokon leszek.
Belapátoltuk a rizst és továbbálltunk. Az egyik taxissal leszerveztük a másnapi homokdűnés-sóstavas túrát és némi bóklászás után nyugovóra tértünk. Reggel kicsit késve, de megjött a tag és mentünk a sivatagba. A földalatti várossal kezdtünk, de pechünkre az Asúra miatt zárva volt.
Sebaj, legalább a péknél tudtam kenyeret venni.
Innen a sóstó melletti karavánszerájba autóztunk, ahol belépőt akartak kérni a semmiért.
Faképnél hagytuk őket és mentünk a tóhoz, amiben épp nem volt víz és sókristályok is csak helyenként csillogtak.
A sofőrünk azt javasolta, hogy jöjjünk vissza két hét múlva, akkor nagyon szép lesz.
Köszi.
Eddig jó a túra.
Viszont a homokdűnék kárpótoltak minket.
Hazafelé még útba ejtettük a közeli szent mecsetet. Az épület színes csempéi csak úgy ragyogtak a szikrázó napsütésben és hívők tömkelege már várta a következő imát.
A megközelítés kicsit bonyolult volt, mert az Asúra miatt elég kevés busz járt, de több átszállás és taxi kombójával a nap végére eljutottunk Kermanshahba.
Retek nagyváros, semmi látnivaló és egyik szállás ótvarabb mint a másik.
Akkor mit keresünk itt?
A közelben vannak sziklába faragott domborművek és innen már csak egy ugrás Paveh, a kurd régió egyik központi települése. Reggel elmentünk Tagh-e Bostanba, de nem fizettük ki a belépőt, mert a kerítésen kívülről is látszottak,
viszont Bisotunba bementünk.
de a fenti domborműveket épp restaurálták és senkit nem engedtek a közelükbe. Persze ezt elfelejtették közölni a belépő vásárlásakor (150 000 riál= 1200 Ft). Maga a sziklafal nagyon impozáns, de a faragásokat csak a 20X-os zoomnak köszönhetően láthattuk.
Túl sokat itt se
láttunk. A sziklába faragott Hercules jól néz ki,
Próbáltunk stoppolni, de mindenki pénzt akart kérni. Épp gyalogoltunk az út szélén, amikor feltűnt egy szakadt busz. Leintettem és mázlinkra épp Pavehba ment. Röptében felszálltunk, a helyiek szorítottak nekünk helyet és szóltak, hogy mikor szálljunk le.
Na vajon mit?
Hát a kulcsot.
Ez mennyire jó, nem kell attól félnie, hogy elhagyja. Felvette a földről és megmutatott több szobát is.
Hát inkább hagyjuk.
Szemét a kukában, spermafoltok az ágyneműn és persze dohányszag. Az ár meg 30 USD.
A taxist megkértük, hogy mutasson valami jobbat, ő elvitt minket a város legfényűzőbb szállodájába. Ez laza 60 dolcsiba fájt hármunknak.
Ránézésre luxus hotel, de ha a dolgok mögé nézel, azért látni a hiányosságot. A budiban állandóan folyik a víz, a csap csöpög, a kád vízköves, na de ne legyünk túl igényesek itt a világ végin. Hát igen Iránban nem szívbajosak a szállásárak terén, de a minőséggel és a tisztasággal van még hová fejlődni. Viszont legalább az ágy patyolattiszta volt.
Ledobtuk a motyót és elindultunk szétnézni a városba.
Épp ettük a jól megérdemelt falafelünket, amikor két jó húsban lévő srác szólított meg minket. Angolórára mentek és minket is elhívtak.
Kaptunk az alkalmon és elkísértük őket.
Lementünk a lépcsőn és beléptünk egy kopottas épületbe. Bent rögtön hellyel kínáltak és pár perc múlva megjött Ali az angoltanár, akiről kiderült, hogy jó barátja Vándorboynak. Sőt amikor itt jár, mindig Ali házában altatja a csoportját. Jókat beszélgettünk vele a helyiek életéről és behívott minket az osztályterembe.
Az óra teljesen interaktív volt és igyekeztünk végig csendben maradni. A diákok ügyesek voltak, eleinte egyéni feladatokat kaptak, aztán csapatban kellett dolgozniuk. A legvégén rólunk kellett pár mondatos értekezést írniuk. Mindenki beleadta a saját fantáziáját és jópofa dolgokat szőttek bele a történetbe. Volt aki azt írta, hogy a pénteki rock koncertre jöttünk, mások pedig gengsztertörténetet írtak rólunk. Az óra után Ali meghívott minket a szomszédos étterembe és megkóstoltuk a helyi babos specialitásukat. Ne gondolj semmi extrára: babfőzelék rizzsel és hozzá végtelen számú nyers hagyma. Hát igen, gasztrotúrára sem Iránba jön az ember, az biztos. Vacsora után hívott, hogy töltsük nála az éjszakát, de már kifizettük a szállásunkat. Az utcán elbúcsúztunk és hazafelé néhány fiatal srác hívott minket, hogy teázzunk az irodájukban. Már vagy fél órája nem ittunk teát, ezért elfogadtuk a meghívást. A kommunikáció kicsit nehézkes volt közös nyelv híján, ezért felhívták a főnöküket Ahmedet, aki a helyi kiskirály. Emberünk Ausztráliában dolgozik, de hazajött két hónapra. Van 10 kocsija és taxis céget üzemeltet a városban, a srácokat is ő alkalmazza. Vele már jóval könnyebben tudtunk beszélgetni. Kitaláltuk, hogy szívnánk egy vízipipát. Na itt ez sem egyszerű, mert a városban ez is tilos, de persze mindenre van megoldás. Elvitt minket kocsival az egyik városszéli kertes házba, ahol többen is pöfékeltek rajtunk kívül. Kiültünk a kertbe és ott beszélgettünk Ausztráliáról. Mivel jó ideje ott él, ő már nem rajong Iránért és vágyakozik vissza a kenguruk földjére. Hát igen ott azért jóval szabadabb az élet, mint errefelé.
Pipázás közben lezsíroztuk vele, hogy elvisz minket Howramanba és Palanganba a két legtipikusabb kurd faluba. Miután végeztünk hazavitt minket a szállásra és természetesen egy fillért sem kért a furikázásért, sőt még örült is, hogy volt társasága.
A szálloda reggelije nagyon mókás volt. Lementünk a legalább százfős étterembe - kongott az ürességtől. De nem csak az asztalok, hanem a választék is. Találtunk rengeteg tálat kitéve, de mind üres volt, aztán megjött a pincér aki felszolgálta a már megszokott száraz kenyeret, főtt tojást és a répa lekvárt.
Yes.
Feltankoltam a híg kávéból és elrágcsáltam hozzá a reggelit.
Ahmed a megbeszélt időben az épület előtt várt ránk. Jó is, hogy lefixáltuk vele a fuvart, mert kint szakadt az eső. Beültünk az autóba és elsőnek Howramant céloztuk meg. Útközben megálltunk Nowsudban és fényképeztük a helyiek lassú, ráérős hétköznapjait.
Mindenki köszön, mosolyog és éli az életét.
Sajna az eső ismét rákezdett, ezért mi is tovább indultunk. Howraman kicsit csalódás volt az útikönyvben leírtakhoz képest, a képeken jobban fest mint élőben. Azért ha már ott jártunk bóklásztunk kicsit, de az eső nem akart elállni, ami 15 fokban nem a legkellemesebb.
Bíztunk benne, hogy Palangánban velünk lesznek az égiek. A falu jó háromórányira volt autóval és ott épp nem esett. Nekem nagyon bejött a hely, de a többieknek nem annyira. A település a főútról abszolút nem látszik, mert egy katlanban van, minden ház kőből épült és cirka 800 ember lakja, akik élete évszázadok óta túl sokat nem változott azon kívül, hogy van tévéjük és pár embernek autója. A falu alsóházai a folyópart közelében vannak, míg a legfelsők legalább 300 méterrel feljebb.
Az itt kapható sült halnak mesze földre eljutott a híre, ezért mi is megkóstoltuk az egyik folyóparti kifőzdében. Tényleg szenzációs, de megint jött az eső. Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem maradunk a kurd földön tovább, hanem elmegyünk Ahmeddel mi is Teheránba és ott töltjük el az utolsó három napunkat.
Viszont távolságok azok vannak, legalább 8 órát utaztunk mire hajnalban megérkeztünk a fővárosba. Teherán nem hagyott túl mély nyomott bennem, de tudtam hogy pár nap múlva újra a trópusokon leszek.
Iránban bejártunk sok érdekes és szép helyet, de semmi eget rengető dolog nem történt velünk, viszont a bazárok és a több száz éves mecsetek miatt mindenképp megért egy kiruccanást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése