Elfeledett szigetek (Sportpiac cikk)

Ismét visszatértem a kedvenc országomba Indonéziába és azon töprengtem, hol töltsem el a maradék 3 hetet.
A választás Komodóra és Floreszre esett. Mivel túl sokat nem akartam költeni ezért maradt a szárazföldi utazás. Balin lehet helyi busszal is közlekedni, de túl lassú ezért inkább a motoros taxit választottam.

A tag nagyjából ugyanannyiért vitt el az 50 km-re található Padangbaiba, mintha busszal mentem volna. Jó 1 óra száguldozás értünk a kikötőhöz.

Hajóindulásig még jócskán van idő, ezért Katut barátom tengerparti éttermébe igyekeztem egy jó sült marlinra és amíg vártam eme nemes halétket addig száraz torkomat Bintang sörrel öblítettem le. Katutnak előadtam a tervemet. Ő a kamionstopot javasolta. Lakoma után már ment is az egyezkedés a sofőrökkel végül az egyik álmából ébredő sofőr mondott egy szimpatikus árat. Pechemre sajnos csak 3 óra múlva tud átkompolni. Osztottam-szoroztam és azt matekoltam ki, hogy saját erőből gyorsabban átjutok Lombok szigetén és talán este már Sumbawán alhatok. Persze nem így történt. A komp is késett és már sötétben értem Lombokra, tehát esélytelen a stop. A helyi buszra kialkudtam a legjobb árat és robogtam Mataram felé. Itt megismerkedtem a buszos cég egyik vezetőjével. Aznap már nem volt busz Sumbawa szigetére. Viszont ajánlott nekem alvóhelyet. Felpattantunk a motorjára és pár perc alatt átszeltük a közvilágítás nélküli várost. És igen előttünk a buszállomás. Ő rámutat a mecsetre. Engedélyt kérünk és már költözök is. Az imahely tökéletes az alvásra csak a müezzin ne kornyikálna. Szerencsére éjfél körül abbahagyja és nyugodtan alhatok reggelig. Hajnalban több helyi is beköltözött, de békésen megfértünk egymás mellett. Reggel macskamosakodás, gyors reggeli és már indul is a buszom Bimába. Persze a buszon kiderül a tag hiába adott buszjegyet az ár jóval magasabb, mint amit utastársaim fizettek. Ha jártál már Lombokon, akkor ezen meg se lepődsz! Az ablakból kinézve figyelem a tovasuhanó tájat. Eleinte házak, rizsföldek majd hamarosan megjelenik a háttérben a szigetet uraló Rinjani vulkán (3756 m)sziluettje is (jómagam is jártam fent, de az egy régebbi történet). Ismét kikötő, újabb kompolás és árusok serege próbál rám sózni valamit. Jól bevásárolok a pár forintos banánokból. A hajó fedélzetén pedig már jóízűen eszegetek. Ez nem az a többszintes óriás járgány, itt csak 1 szint van az utasoknak plusz a tető. Fent parabola antenna, TV-t bámuló helyiek, kötélen száradó ruhák és szoba a legénységnek. 2 óra kompozás után kikötünk és még közel 10 óra buszozás a kopár és forró Sumbawa szigeten a végállomásig. Turistát persze egyet se látok, rajtam kívül minden épeszű repül Floreszre.

Persze éjjel Bimából sem indul busz a kikötőbe. Sebaj legalább jót kajálok. Az állomáson lévő lacikonyháshoz hurcolom a zsákomat és amíg készül a vacsora, addig a helyi gyerkőcökkel beszélgetek. Megmutatják reggel melyik busz megy Sapéba, a kikötőbe. A busz remek alvóhely lehetne, ha éjjel nem versenyeznének lepusztult motorjaikkal a falusi vagányok.

Eljött a várva várt hajnal a busz is majdnem megtelt és indulunk a dimbes-dombos úton Sapéba.

Reggel 6-ra ott is vagyunk, pechemre kedd van ilyenkor a komp nem reggel, hanem délután

4-kor megy Floreszre. Sebaj. Beköltözöm a közeli motelbe, ahonnan remek kilátás nyílik a kikötőre. Szállásom egyszerű, de legalább tiszta. Délben kelek fel és ebéd után innék egy pofa sört, ami nem egyszerű errefelé. Pláne a ramadán közepén egy kőkeményen vallásos szigeten. Persze mindenre van megoldás és a motoros taxis tud is olyan helyet, ahol sört árulnak. Mint utóbb kiderült csak alkoholmenteset. Összedugták a fejüket a népek, tanakodtak és elküldtek minket az egyik mellékutcába. Találtunk is egy kis közértet. Sör van, de csak meleg. Erre is van megoldás jéggel lehűtjük. Amíg iszom a sört, leültetnek a házba és bámuljuk a TV-ben az éppen aktuális szappanoperát. Elfogyasztom a sört és robogunk a kikötőbe. Épp jön a kompom. Jó 2 óra még mire kirakodják és este 6 felé el is tudunk indulni. Menetidő 8 óra, a komp dugig. Viszont az első osztály jóformán üres. 200 Ft-nyi helyi pénzért én is itt terpeszkedem. Hajnali 2-re érünk Labuanbajo kikötőjébe. Ez már Floresz. A szigeten a lakosság nagy része keresztény, de azért itt még akad több mecset is. Sétálok az általam kinézett szállás felé. Felmegyek a lépcsőn, sehol senki. Kopogok a recepciósfülke ablakán. Várakozok semmi reakció. Végül felfedezem a szomszédos helységet, aminek nyitva az ajtaja. Hát persze, hogy itt húzza a lóbőrt a recepciós. Sikeresen felébresztem, de már nincs szoba. A közeli Matahari nevű helyen alkuszok meg sikeresen a nem épp fejedelmi szobára. Kiadós reggeli után szétnézek a faluban, szerencsére sokan szerveznek hajókirándulást a közeli Rinca és Komodó szigetére. Az első helyen az ár 15 000 Ft, utána már csak olcsóbbakat találok. Végül megtalálom a reális árat, de azért nem ártana pár utastársat keríteni. Sajnos mára nincs más rajtam kívül. Nem esem kétségbe megnézem a falu melletti Tükörszikla nevű barlangot. A motoros taxim sofőrje max. 14 éves, de mivel itt ez nem érdekli a rendőröket szinte mindenki motorozik. 3-4 ember sem ritka egy robogón. A barlangba vezetővel lehet csak bemenni, ő is egy fiatal iskolás srác. Lelkesen mutatja a cseppköveket és a tenyérnyi méretű pókokat (helyi csemege). Helyenként kúszunk, máskor létrákon haladunk felfelé. Miután kilépek a barlangból, megcsap a trópusi forróság. Jó újra motorra pattanni. Sofőröm bevisz a faluba és megállunk a Merpati iroda előtt. Mivel idefelé három nap kellett a szárazföldi utazáshoz ezért megkérdezem mennyibe kerül a repülőjegy. Az iroda nagyon szerény. Egy asztal, iratszekrény és a tipikus aktakukac külsejű pénztáros. Jegy 10 000 Ft, tehát majdnem annyi, mint a buszos, kompozos verzió. Gyorsan le is csapok az október 1.-én induló gépre. Addig még van tíz napom, tehát marad időm a környék felderítésére. Az úr kézzel megírja a jegyemet és boldog mosollyal indulok vacsorázni. Az étterem teraszáról elém tárul az egész kikötő és a paradicsomi naplemente. Másnap találok hajót Rinca szigetére, ami a Komodó Nemzeti Park részét képezi. A helyiek szerint itt sokkal több sárkánygyíkot látni, mint Komodón. Na majd meglátjuk.

A hajón rajtam kívül egy jakartai család utazik. A kislányuk útközben táncol és énekel, mi pedig jókat derülünk rajta. Utunk lélegzetelállító fehérhomokos, korallzátonyokkal teli partok mellett vezet. Elhagyunk több kisebb-nagyobb szigetet és 3 óra hajókázás után kötünk ki Rincán. Ahogy kiérünk a partra bal felől nőstény komodói sárkány sütteti magát. Jakartai barátaim meglepetten nézik a jószágot tudták, hogy nagy, de így a valóságban jóval hatalmasabb, mint amikor képről mosolyog rájuk. A kapitányunk elkísér minket a park információs központjához. Befizetjük a belépőt, én kapok angol nyelvű vezetőt és 5 km-es szigettúrára indulunk. Ő lelkesen mesél az állatok táplálkozási szokásairól. Ez a látszólag lomha állat gyorsan tud futni, főként, ha zsákmányt lát. Általában falkában vadásznak bekerítik a kiszemelt áldozatot, farkukkal leverik a lábáról, megharapják és ha el is menekülne az már az övéké. A sárkány nyála mérgező és akit egyszer megharapott annak nincs menekvés belepusztul a harapásba. Jó szaglásuknak köszönhetően 5 km-ről is kiszagolják a zsákmányt és mivel dögevők az elhullott állattal is beérik. A parkban található vendégház előtt 3 „házisárkány” várja több-kevesebb szerencsével a konyhai hulladékot. Beérünk az erdőbe és több sárkányfészek mellett haladunk el. Némelyiket nőstény őriz, de akad üres is. Az erdőben láttam még vad bivalyokat, szarvasokat és vaddisznócsaládot is. A sziget olyan, mint egy kerítés nélküli állatkert, minden bokorban mozog valami. A közeli magaslatról megpillantjuk a tengert és a bíborszínű naplementét. Sötétben utazunk hajónkkal visszafelé. Magam mögött hagyom Labuanbajo kikötőjét és a reggeli busszal tartok Bajawaba, a hegyek közé. A busz hátulján csirkék a tetején pedig malacok utaznak. A környék rengeteg látnivalóval szolgál a magamfajta vándornak. Engem leginkább a közeli törzsifalvak és vulkánok érdekelnek. Motoros taxival indulok megnézni, hogy élnek az itteni emberek áram és vezetékes víz nélkül. A Bajawa-fennsíktól a tengerpartig nyúló területen évszázadok óta a ngadák népe él, ők lóhátról vashegyű lándzsával járnak vadászni. A falvaikban 30-50 ház áll egymással szemben két sorban, középen széles teret képezve. A tér különböző pontjain kőfalak, valamint a legnevesebb elődök és harcosok sírhelyeit jelző kőoszlopok és kőlapok helyezkednek el. A falusiak bár ritkán látnak turistákat, mégis nagyon barátságosak. Helyenként szegfűszeg szárad, máshol idős nénik őrlik kézzel a kávét vagy csak a teraszukon ücsörögnek. A legnagyobb és leglátványosabb az Inerie-vulkán lábánál fekvő Bena. A falu egy széles völgy fölé nyúló hegyormon található háttérben a füstölgő vulkánnal. Itt minden ház előtt férfi és női szimbólumok fogadnak minket, az ajtókra pedig bivaly szarv van kifüggesztve. Innen a Malanage-termálforráshoz vitetem magam. Ez egy természeti csoda. Két folyó találkozik egymással, az egyik tűzforró, a másik jéghideg. A találkozási pontnál a természet medencét alakított ki. Ha belefekszel érzed a hátadat masszírozó forró vizet, 1 méterrel arrébb pedig hűsölhetsz a hidegben. Körülöttünk bambuszerdők, termőföldek és vulkánok sora. Időm, mint a tenger, ezért a Wawo Muda vulkánhoz vitetem magam. Az utolsó szakaszt gyalogosan teszem meg, útközben kakaó, kávé és szegfűszeg ültetvények kísérnek. A vulkán utoljára 2001-ben tört ki, ez a veszély  most nem fenyeget biztonsággal mehetek a kráterbe. Itt több narancsszínű sóstó is található sajnos igen kevés vízzel. Rengeteg fotó után visszatérek szálláshelyemre és már a következő látnivalón jár az eszem. Másnap újra buszra szállok és meg sem állok Moniig. A falu fölött található az ország egyik legszebb látnivalója a Kelimutu-vulkán. A helyiek szerint hajnalban érdemes felmenni ezért addig a környékkel ismerkedem. Akad itt vízesés is a helyi kisrácok nagy örömére. Ők az alatta levő tóba járnak fürdeni. Fürdés után jöhet a termálforrás. Sajnos nem túl mély, viszont a helyi nénik előszeretettel járnak ide mosni. Hazafelé rizsteraszok és égbeszökő hegyek látványa kísér. Este az étterem teraszán Tóbiással a házigazdámmal beszélgetünk az itt élő emberekről. Naplemente után alaposan lehűlt az idő és előkerült némi arak is. Néhány kupaca után mindketten bevackoljuk magunkat saját szobánkba. Elérkezett a várva várt reggel Tóbiás ½ 5-kor kopog az ajtómon. Jól beöltözünk, motorra szállunk és irány a Kelimutu-vulkán. A 12 km hosszú úton nem volt az a banánérlelő meleg, de megérte. A parkolótól 5 perc séta a kráter pereme. Épp pirkad és feltárul előttem a vulkánban található 3 tó egyike. A tó csokiszínű és az itt élők szerint a gyilkosok és rablók lelkének végső nyughelye. A peremen feltűnik egy jól kitaposott ösvény. Több se kell megcélzom a türkizszínű tavat. Megpihenek a közeli magaslaton és csak bámulok ki a fejemből. Alattam a mélyben balról a csoki, jobbról pedig a türkiz színű tó az öregek lelkének a nyughelye. Közben a napocska is kezd feltűnni a felhők mögül. Igyekeznem kell, hogy napkeltére feljussak a kilátóba. Sikeresen fel is érek. Innen mindhárom tó remekül látszik. A harmadik az olivazöld, a fiatal lelkek gyűjtőhelye. 1600 m-rel a tengerszint felett állok, süvít a szél, átjár a hideg, de ez mit se számít. Itt vagyok és rajtam kívül egy lélek sincs, aki látna ezt a mesébe illő szegletét a világnak. Utálok korán kelni, de ide bármikor visszajönnék. A látvány leírhatatlan.

1-1,5 óra didergés és séta után boldogan sétálok lefelé Tóbiáshoz.

Kiadós reggeli után szállok buszra, annak is a tetejére és elfekszek a rizses zsákokon.

Lembatára a bálnavadászok szigetére készülök. Larantukából indulnak a hajók és mindig dugig vannak emberrel. A kapitány előtt helyezkedek el. Az első kikötésig ez nem is okoz gondot, de a tenger háborog a hajó imbolyog a kapitány pedig üvöltve mutogat, hogy húzzuk le a fejünket. Sokan leszállnak és közben árusok serege lepi el a hajót. A kapitány egyszer csak megunja és indulunk. Erre ők egy srácra bízzák a pénzüket és portékájuk javát, majd hatalmas csobbanással ugranak a vízbe. A kissrác menetközben próbálja értékesíteni a hajón marad portékákat (chips, főtt tojás, gyümölcsök). Végre kikötünk Lembata szigetén. Átverekedem magam a tömegen és motorral igyekszem a buszállomásra. A busz egy rozzant teherautó, aminek a platóját személyszállításra alakították ki. 8-10 utas van rajtam kívül és tuakot (pálmabort) iszogatnak. Érkezésemre nem számítottak, de egyből hellyel és tuakkal kínálnak. Közben felkerül egy malac is a tetőre. Még egy üveg tuakot iszunk és indulunk Lamaleraba. Kissé pityókásan döcögünk az úttalan utakon és indonéz zenékre rázzuk a fejünket. A falu a Baleo Baleo című filmből lehet ismerős. 3 óra utazás és már ott is vagyunk A Lamaleraiak csak saját fogyasztásra ejtik el a ceteket, azaz önfenntartó bálnavadászatot folytatnak. Ezt hagyományos népcsoportok esetében nem tiltják a nemzetközi egyezmények. Évente legfeljebb 20-25 bálnát vadásznak le. A faluban minden a bálnavadászatra emlékeztet, néhol még a kerítés is bálnaállkapcsokból készül. A parton meztelen gyerkőcök ugrálnak a tűz felett és egy majdnem vak bácsika farag hajómakettet. Áram csak néhány házban van, de ott is csak este ha bekapcsolják a generátort. Ezért az itt élők nem tudják lehűteni a húsokat, tehát az egyetlen tartósítási mód a szárítás. A föld teljesen terméketlen így az emberek csak a tengerre hagyatkozhatnak. Az itt kifogott halakat eszik és a szigonnyal elejtett bálnák húsát csereberélik a városi piacon. Közért nincs csak egy fűszeres, ahol alap élelmiszereket lehet beszerezni. Én Mama Maria vendégházában szállok meg, egyszerű 2 szobás kis vendégház. A tulajdonos hölgy és lánya főznek rám. Ottjártamkor a falu egyik fele szomorkodott, mert közeli rokonuk temetése zajlott. Míg a falu másik felében Kornélius papa fiának az esküvőjére készültek. A temetésre össze gyűltek a barátok, ismerősök és békésen beszélgettek, majd lakomáztak. Sötétedés után közösen megyünk a templomba, a pap misét celebrál az elhunyt lelki üdvéért, majd átsétálunk a szomszédos temetőbe. Miután megunom a szomorú hangulatot átnézek Kornéliusékhoz, náluk már javában folyik az esküvői főzőcskézés. Épp rotyog a bálnahús. Nagy üstben fő 2 órán át, majd leöntik a levét, aztán vízcsere és ismét újabb 2 főzés. Miután elkészül engem is megkínálnak. Borzalmasan keserű, rágós és kissé büdös, én is csak illendőségből kóstolom meg. Még jó, hogy van mivel leöblíteni. Az emberek végtelenül szegények, de nagyon kedvesek és vendégszeretőek. Étellel, itallal és cigivel bármikor szívesen kínálják az ide tévedt vándort. Rengeteget lehet tanultni tőlük, hogy mi is az, ami igazán fontos a mi rohanó világunkban. Utólag visszagondolva nagy kár lett volna utamból kihagyni ezeket a vad egzotikus helyeket!