Megérkeztünk a Szír oldalhoz, barátságos határőr int magához. „Honnan jöttünk, mivel foglalkozunk
és mi járatban errefelé?” Az útlevelem hátulján van egy matrica: Travel Warning: Dangerously
Beautiful. Vakarja a fejét és csak a Dangeroust érti.
Felvilágosítom, hogy a rajz Indonézia térképe és ez csak egy poén. Erre ő is megnyugszik, és már
pecsétel is.
Réka elindul mosdót keresni, de szomorú arckifejezéssel tér vissza.
- Szír pénzt kérnek.
- Semmi gond, elmegyek váltani.
A mellettünk ülő 150 kg-os nő egyből levágja a szitut, int a fiának, erre ő ad némi fémpénzt. Addig
elmegyek a váltóba (1 USD = 46 SP), útközben feltűnik a szír telefontársaság reklámja, alatta mű
vízesés. A benne levő víz enyhén habzik a szappantól.
- Biztos a közelben játszó gyerkőcök műve. - gondolom magamban.
De nem, ez szír dizájn, mert bármerre jártunk, szinte mindenfelé ilyen habzó szökőkutakat találtunk.
Felszállunk a buszra és robogunk Damaszkusz felé. Adnám vissza a srácnak a fémpénzeket, de nem
fogadja el, sőt még a kezünkbe nyom egy zacskó mézeskalács ízű, ánizsos kekszet. Sötétben érünk
Damaszkusz külvárosába, a taxis hiénák 200 SP-ért már vinnének is a szállásra, persze mi se most
jöttünk le a falvédőről. Az egyik taxiból épp kiszállnak az utasai, leintem és hosszas mutogatás után
megérti a mester, hova szeretnénk menni. 20-30 perc furikázás, a város él: rengeteg az autó, dudálás,
mindenhol bazár.
Végre egy kis közel-keleti hangulat.
Végül kitesz valahol, az óra 90 SP-t mutat.
3 ember 3 fele küldene, de végül a parfümös megmondja a frankót.
- Innen még 20 perc séta.
Útközben összefutunk egy belga párral, ők kísérnek el a közeli hátizsákos szállásokhoz. Keskeny,
sikátorok, utcán kávézó emberek, vízipipából áradó dohány illata, többszáz éves házak és 2000 éves
kultúra járja át az utcákat.
Főváros lévén sajnos nem olcsók a szállások, de végül a Suq Sarujah közelében találunk szobát 1400
SP-ért. WC eggyel feljebb a 8 személyes hálóterem mellett, kézmosó és tükör a hálóteremben. Mivel
nem évekre tervezünk, ezért nem érdekel nagyon az infrastruktúra. Na de lássuk a környéket!
Kilépünk a kapun, a mi sikátorunkban jóformán csak cipészek ügyködnek szorgosan, kiérünk a főútra,
át a felüljárón. Előttünk parkos rész, középkori törökfürdővel, mögötte pedig már épül a felhőkarcoló.
Továbbsétálunk, a hentesek és a kávézók utcája következik. Szigorúan csak férfiak részére! Végül
mi is megpihenünk a közeli étteremben, és dugig esszük magunkat hallal. Másnap reggeli után
megcélozzuk a bankot. Nyitásra oda is érünk, az egyik ügyintéző épp akkor keni mackósajttal a
kenyeret, a másik int. Beváltjuk a pénzt.
- Hogy jutunk el a Bosraba tartó buszhoz? - teszem fel a kérdést.
Ő kijön a pult mögül, mellénk lép és int, hogy kövessük. Az utcán leinti a taxit, elmondja neki a
helyszínt, és hogy órával vigyen (ez mindenhol alapszabály), és már robogunk is a buszállomásra.
Eleinte csak mikrobuszokat látunk, az egyikben páran teáznak és minket is meginvitálnak.
Elszürcsöljük a teát, majd továbbállunk, amint átmegyünk a fémérzékelőn, feltűnnek a nagybuszok,
sajna a miénket pár perccel lekéstük.
Angolul beszélő tag mutatja a menetrendet, következő busz 1,5 óra múlva. Addig körbejárjuk az
állomást és veszünk némi reggelit: szezámmagos édes túrós lepényt és ayrant (joghurt ital). Majd
jöhet a kávé és némi gyümölcs. A busz menetrend szerint indul (100 SP) és hamarosan kapjuk az ingyen vizet és a cukrot, ami szinte minden szíriai távolsági buszon alap.
Bosrában sétálunk a színház felé, szembejön egy motoros, aki talicskát húz, majd a bejáratnál bolond
árul cukrot. Hát igen, ez már tetszik, itt legalább vannak életképek.
Belépő 150 SP (mint mindenhová Szíriában). Eleinte sötét folyosón haladunk felfelé, de aztán
követjük a fényt és feltárul az 1800 éve épült, tökéletes állapotú színház, ami egykoron 6000 ülő és
3000 állóhellyel rendelkezett. A színházat körülvevő falak fiatalabbak, csak 900 éve épültek.
Itt sincs tömegnyomor, rajtunk kívül 5 ember, leülünk, merengünk, majd végigjárjuk a színház minden
szintjét, és kint a Zarándokok medencéjénél benevezünk egy frissen facsart gránátalma juice-ra.
Továbbsétálunk a középkori mecsethez, körülöttünk rengeteg romos épület: királyi palota, templom,
stb. Szinte mindben laknak, de nem a királyok leszármazottai, hanem a pórnép. A helyiek kerítést tettek
az antik épületek elé, ablakokat és parabola antennát a tetőre, aztán beköltöztek. Megcsodáltuk a
nabateus diadalívet, ahol árusok vártak ránk, majd a katedrálist, ahol egy kissrác lelkesen mesélt a
történelemről. Persze a végén tartotta a markát. A környéken szinte senki sem dolgozik, csak minket
vár, akad, aki sző, más ékszereket vagy innivalót árul. Haladunk tovább az 1000 éves piactéren,
gyerkőcök fociznak és bringáznak. Séta vissza a buszhoz, és közben feltűnik, hogy errefelé mindenki
motorozik. Jordániában senki (állítólag a király nem pártolja).
Sokfelé jártam már a világban, de kínai autókat még nem láttam sehol, na itt igen: Chengdu, JMC,
Chana, Chery. Irány vissza Damaszkuszba, útközben látszik, hogy a helyiek szorgosan művelik a
kősivatagot. Első lépésként összegyűjtik a sok követ, ebből lesz a kerítés, felszántják, aztán jöhet
az olajfa vagy gyümölcs ültetés. Damaszkuszban még benéztünk az óvárosi piacra, hát nem semmi,
akkora, mint nálunk az V. kerület és a világ összes gagyija megtalálható itt. Ruha, cipő, játék, fűszer,
gyümölcs, a sorok közepén zokni és vak papírzsepi árusok. A mecset előtt középkori oszlopok és
diadalív, jobbról kerülünk, itt az ékszerészek utcája, a mecset mögött pedig mintha az 1001 éjszakába
csöppentünk volna. Utcán pipáznak, kézművesek bütykölnek és az egyik kávéházban néha feltűnik
az utolsó hakavati (mesemondó). Persze mi is leülünk egy juice-ra (ha Szíriában jársz kötelező napi
egyet meginni, a világ legjobb turmixai itt vannak), és közben figyeljük az utca sokszínű forgatagát.
Folytatjuk utunk tovább a zegzugos utcácskákon. Balról külsőleg egyszerű étterem, de ha belépsz,
eláll a lélegzeted a belső udvar és a középkori kőfalak láttán. Kicsit később jobbról hosszú sor áll,
frissen sült, forró, sajtos és csokis croissant árulnak.
Naná, hogy mi is veszünk belőle.
Majd felkeressük a helyi művészvilág kedvenc kocsmáját a Art Cafe Ninart. Belül terméskő boltívek és rengeteg
faberakás, az ablakkeretben pedig tűzifarakás, a falon malacfejű figurát ábrázoló képek. Kérünk
egy pizzát és némi bort, közben pedig mozizunk: sok fehér ember és néhány helyi művész társalog,
persze mindenki ismeri egymást. Majd néhány túlöltözött turista is érkezik, mi pedig távozunk.
Séta haza.
A szálláshelyünk alatt egykoron temető volt, de mivel kevés volt a hely a török időkben, a tisztek
építették ide a házaikat. Az utcafrontra szinte egyik háznak sincs ablaka, hanem minden ablak a közös
belső udvarra nyílik.
Damaszkusz után Hamaba utaztunk (140 SP), ami a vízkerekeiről (noria) híres.
noria
Ezek az V. század óta vannak itt, de a mostaniakat a XIII. században építették és magas vízállásnál még mindig működnek.
Bevágódtunk a szálláshelyre, cucc lepakol, mi pedig elindultunk vízkerék nézőbe. Hamarosan fel is
tűnik kettő a folyóparton. Zseniális mérnöki munkával készültek ezek a szerkezetek, először felhúztak
két kőfalat, majd a rúd, ami köré építettek a fakeretet (némelyik magasabb, mint 20 méter). A vázban
több dobozforma nyílást is elhelyeztek, ez gyűjtötte össze a vizet, és a felső holtpontjánál kifolyt a
vezetékrendszerbe. Haladunk tovább a folyóparton, többszáz éves törökfürdő, mecset, narancsliget és persze szuvenírárusok.A környék nagyon hangulatos, eltekintve a rengeteg folyón úszó szeméttől. Felsétáltunk a citadellára is, de semmi extra, innen a Váci utcán haladunk a bazár felé és itt derült ki az aranyszabály.
Szíriában szinte minden 25 SP: kávé, tea, falafel, kukorica, víz...
Naplemente előtt még felkerestük a távoli noriákat, de éttermek épültek köréjük. Sebaj. Átmásztunk
az étterem kerítésén és testközelből csodáltuk meg a többszáz éves falapátokat.
Este betértünk a kézműves központba, ahol idős bácsi noriákat készít megrendelésre. Több mint
2000 szög és nem kevés diófa, na meg kézügyesség szükséges a késztermékhez. A bácsi forró
limonádéval kínál, és közben mi is beverünk pár szöget, több-kevesebb sikerrel. A szomszéd boltban
fiatal srác készíti a múzeumban megcsodálható ismert mozaik másolatát fából (dió, amerikai tölgy).
6 hétig csak vágta a néhány millió 4 X 4 mm-es mozaik darabot. Semelyik fát nem színezi, ha barna
színre van szüksége, akkor a diófának azt a részét használja csak a 2 X 1,5 méteres képhez. A közelben
akadt még porcelán (európai szemnek kicsit giccses), kékfestő és selyemszövő műhely is.
Hazamenvén poénból bekapcsoltuk a TV-t, és meglepetten fedeztük fel a választékot: 557 csatorna.
Következő állomásunk a Krak de Chevaliers nevű vár, amire állítólag II. András magyar király adta a
pénzt, de ezt itt senki sem tudja.
Krak de Chevaliers
Szokásos kora reggeli indulás Hama - Homs - Krak (85 SP) útvonalon.
A Homsba tartó mikrobusz teli volt iskolába tartó lányokkal, akik kissé zavarban voltak a nagy
szakállas fehér ember láttán. Érkezéskor a sofőr meghívott minket kávéra és megmutatta, honnan
indul a buszunk a várhoz.
Na, meg is érkeztünk a vulkáni kúp tetején magasodó várhoz (belépő 150 SP), ami állítólag a világ
egyik legimpozánsabb erődje. Ezzel én is egyetértek. A falak teljesen épek, a földalatti labirintus
fejlámpával garantált élmény, boltívek százával, megvan a régi konyha, kemence, börtön, kápolna,
és felkapaszkodhatsz több toronyba is. Az erőd mintegy 3000 négyzetméteres alapterületét 3 méter
vastag külső fal veszi körül 13 bástyával.
Itt azért akadtak jócskán turisták, de a vár mérete és a rengeteg szerteágazó sikátor elnyelte a
tömegeket. Bejártunk mindent A-Z-ig, aztán felsétáltunk a vár feletti magaslatra, és onnan fotóztuk
az építményt.
Lefelé stoppoltunk, de mivel a fickó taxizni akart, ezért inkább kiszálltunk. A kereszteződésnél
felvett minket egy állatorvos, és a Szent György kolostornál tett ki. Szép kis ortodox templom, lágy
zene szól, és albínó templomszolga vezet körbe. Utána szintén stoppolás, de a közelinek látszó kis
várost nem tudtuk megközelíteni a térkép hiányossága miatt. Viszont pillanatokon belül felvettek
és útbaigazítottak a helyiek, bár volt, aki hotelt akart volna ránk sózni, de azért még sötétedés előtt
beértünk Homsba.
Palmyraba 3 óra alatt ért a buszunk (Hama - Palmyra 140 SP), útközben a táj kissé lehangoló, sivatag
és fantom települések. Az állomásról egy civil autó visz be a faluba (25 SP). A központnál szállunk ki
és gyalogosan haladunk szállást keresni, nehogy a taxis legomboljon némi jutalékot. Közben nézem a
térképet, és így nem tűnik fel az út közepén levő betondarab. Tisztességesen pofára is esem, a zsák
meg rám, és a gatya is szakad. Sebaj.
Lett olcsó szállás, ahol csak most, csak magyaroknak, 800 SP-ért kapunk szobát (Sun Hotel). A
szállással szemközt még szabók is dolgoznak, és estére ingyen megvarrják a gatyámat.
Reggeli után jöhet a Sivatag Mátkájának is becézett romváros felfedezése.
A várost már időszámításunk előtt a II. században is említik, aztán később a rómaiak is próbálták
elfoglalni, de nem sikerült, mert a városvédők elmenekültek az Eufrátesz túloldalára. Aztán jöttek a
perzsák, majd a bizánciak. Mára pedig UNESCO világörökség.
Palmyra
A terület hatalmas, de jóformán csak oszlopok maradtak meg az épületekből. Tényleg impozáns,
de nekem nem volt akkora ütés görög, török és angkori romok után. Ami klassz, hogy itt nincsenek
szabályok, nincs kerítés. Oda mész, ahová akarsz, és senki nem szól rád, ha felmászol valamelyik falra
vagy toronyba.
Miután kellőképp kisétáltuk magunkat a tűző napon, a közeli oázis felé vettük az irányt. A bejáratnál
kénes vizű fürdőhely van, ahol a helyiek tömegesen fürdenek, és mindegyik fotót akar magáról.
Miután teljesítettük a kívánságukat, ők csokit adtak cserébe.
Folytatjuk utunkat tovább a datolya és olivafák között. Az egyik ház előtt idős bácsika integet és
csalogat be magához. Szed nekünk friss datolyát a fáról, leültet és teát főz. Mivel nem beszél angolul,
ezért csak mutogatunk.
Ő pedig egyfolytában hálaadó imákat mormol. Aztán elérkezett a távozás ideje, illendően
megköszönjük a vendéglátást és elbúcsúzunk.
Erre ő odalép hozzánk és tartja a markát.
Ez a rossz az arab világban, hogy nem lehet kiismerni az embereket, valaki pusztán kedvességből kínál
meg csokival, más pedig előre megfontolt szándékkal behív, és ebből tartja fenn magát.
Tényleg kedves volt, a tea forró, a datolya meg mézédes, de ott már nem volt választási lehetőséged.
Mert ha az elején közli, akkor vagy elfogadom, vagy nem. Jó, nem milliókról van szó, de azért rosszul
esik.
Közeleg a naplemente, ezért gyorsan taxiba pattanunk, és felvitetjük magunkat a várba. Tökéletes
panoráma, balról előttünk a város és jobbról a több ezer oszlopos romterület.
Kényelembe helyezzük magunkat és várjuk a naplementét, majd miután kigyönyörködtük magunkat,
hazasétálunk. Vacsora után összefutunk a délelőtti taxisunkkal, mint kiderült ő is utálja a hellokákat
és a mostani rohanó életet. Gyerekkorában a sivatagban élt, teveháton járt és saját készítésű
lepénykenyeret ettek, mára autó, rohanás és falafel. Qatar nagyon híres a teveversenyeiről, de mint
kiderült, itt Palmyraban is rendeznek minden évben, csak hát a helyieknek kevés pénzük van, és a
qatariak jobban tudják tréningezni a tevéiket.
- Jordániában rengeteg tevét láttunk, de itt Szíriában most először, mi ennek az oka? - kérdem én.
- Hát igen, itt nagyon drága a teve, 70-100 000 SP és sajnos egyre kevesebb ember tudja
magának megengedni. A Qatariak megveszik a legjobb tevéket és a lovasnak semmi más dolga
nincs a versenyen kívül, a jószágok pedig speciális étrenden élnek. De azért a mieink is kezdenek
diadalmaskodni.
- Mit csináltok ma este?
- Passz.
- Menjetek el este a Palmyra fesztiválra.
- Jól hangzik, de mi ez?
- A színház ki van világítva, és különféle énekesek és előadóművészek lépnek fel.
Elsétáltunk a romokhoz, a színháznál már nagy a nyüzsgés, és az egyik jófej biztonsági őr ingyen
beenged minket. Leültettek a felső sorban és már csak a nézőtérnek kellett megtelnie. Eleinte úgy
tűnt, túl sok a szék és elkezdték lebontani a felső sorokat, de aztán elkezdett özönleni a nép és
teltház lett. Persze a mellettünk ülő fiatalok egyből megszólítottak, és tőlük tudtuk meg, hogy a helyi
Dáridó felvétele készül. Közben lent a porondon a rendező egyfolytában rendezkedett. Az egy szem
asztalt és a szőnyegeket vagy tízszer átpakoltatta. Feltűnt a porondon két törökülésben ülő figura.
- Ők kik, hagyományos hangszeren játszanak el valamit? – kérdem a szomszédoktól.
Nagy kacagás:
- Dehogyis, ők főzik a kávét.
Azt hittem csak viccel, de nem.
Elérkezett a kezdés, konferanszié belép, színpad megvilágítva és jönnek a fellépők. Először az ország
legismertebb énekese, majd egy énekesnő és közben a kávéfőzők teszik a dolgukat, és aki feketére
vágyik a stábból az hamarosan meg is kapja. 1 óra koncertezés után meguntuk(tam) és hazasétáltunk.
Reggel visszatértünk a romokhoz és csúcs képeket készítettünk, hála a csodás fényeknek. Benéztünk
Bel templomába, amit 10 méter magas fal vesz körbe.
Palmyra
Meg lehet érteni. Különben a helyiek itt
legeltetnék a kecskét vagy altatnák a tevét, na meg hát úgy mi is ingyen bejöhettünk volna. Sajnos
itt már kevés eredeti cucc van, minden korszakban épült hozzá valami és az ablakokat befalazták az
előbb említett okok miatt.
Kitaxiztunk a buszhoz, a srác a világ végén tett ki és már nem volt hely. Egy perccel később már az
útszélen stoppoltunk. Szokás szerint most sem kellett soká várni.
Teherautó megáll és százas tempóban haladunk az Eufrátesz folyó felé.
Lesétálunk a partra, átmegyünk a függőhídon, majd irány a közeli étterem. A folyó nagyon hasonlít
ezen a szakaszán a Tiszára, és rengeteg madár köröz mindenfelé, a hídról helyiek engedik be a hálót
és némelyik fog is pár halat. Apropó hal, én is ennék egyet.
Az étteremben a főpincér az asztalunkhoz kísér (elég népszerű a hely), a szomszédos asztalok szinte
mindegyikénél ülnek beszélgető és pipázó emberek.
A pincér letesz elénk egy 1,5 literes palack vizet, de poharat nem hoz.
Leadjuk a rendelést: gyümölcsturmix és hal. Nagy sokára meg is érkezik.
A kaja finom, de nem túl sok, végül kérjük a számlát.
Akkor csodálkoztam el.
- Ez mi? - kérdem az arab tételekre mutatva.
- A víz.
- De ki kérte?
- Az jár.
- És pohár hozzá?
Erre ő vakarta a fejét. Aztán újabb tétel.
- És ez?
- Szalvéta.
Na szép, a vízből nem ittunk és felszámolják, meg ez a szalvéta dolog (aztán kiderült, hogy ez
mindenhol így van Szíriában).
Tanulság: ha nem kell a víz, akkor egyből küldd vissza, a szalvéta meg gondolom a service díjat jelenti.
Mivel későre járt, ezért taxival céloztuk meg a buszállomást. Kipattantunk a verdából, és fél perc
múlva már a Raqaba tartó buszon ültünk (legalábbis ezt hittük). Gyanús volt, hogy rajtunk kívül
senki nincs a mikrobuszban. Sofőrünk jobbra fordul, majd megint jobbra és beértünk a buszállomás
belsejébe, leparkol és int, hogy kövessük.
- Gyertek, be kell regisztrálni a rendőrőrsön.
Belépünk a buszállomáson levő irodába.
A közeg leültet minket és kéri a paszportot. Hosszasan nézegeti, majd elkezdenek arabul beszélni.
A buszos kicsit morcos, benyúl a zsebébe és átnyújt 1 papírpénzt. Megkapja az útlevelünket, amit
egyből tovább is ad és megyünk vissza a buszhoz. Viszont az ürge a sor végén van, és ha vele
akarnánk menni Raqaba, az tuti, hogy órákat várhatnánk az indulásra. Mivel Szíria nem Jordánia, itt
mindig akad épp induló mikrobusz. Úgy döntünk, inkább megyünk.
Int is a gazdája, bepréselődünk az arab család és az állólámpa közé. A helyiek egyből üdítővel
és szotyival kínálnak, és már robogunk is Raqa felé (100SP). Ja igen, sokszor előfordult, hogy ha
mikrobusszal utaztunk, akkor kettőnkre 3 jegyet számoltak a csomagok miatt (ez teljesen normális,
de nem árt tudni).
Raqaban csak egy szállás van, így nem tudtunk alkudni az árból. Sebaj, egy éjszakára ez is megteszi.
Mikrobusz - mikrobusz - taxi és már meg is érkezünk a Qala el Jabar nevű várhoz, ami az Assad-tó
partján fekszik. A tavat az Eufráteszből duzzasztották fel és tisztára olyan, mintha a tengerparton
állnál. A vár elég gagyi, de fentről szép a kilátás a tóra és a környező fenyőerdővel borított dombokra.
Kicsit meg elidőzünk és megyünk vissza a buszállomásra. Idefelé jövet láttunk egy hátizsákos párt
gyalogolni, mondom is Rékának, ha még mindig gyalogolnak valahol, akkor felvesszük őket. És
megvannak.
Igaz, épp nem gyalogolnak, hanem egy helyi néninél ücsörögnek és várják a buszt.
- Állj meg, tolassunk vissza. - szólok a taxisnak.
Ő csak néz bambán, és nem érti, mit akarok.
Visszatolatunk a párhoz, kipattanok és felajánlom nekik az ingyen fuvart, ők egyből kapnak az
alkalmon. A lány spanyol, a srác francia és 2 éves világkörüli úton vannak. Nemrég indultak
Törökországból és szárazföldön utazva akarnak eljutni minél messzebb, aztán repcsi Ausztráliába,
majd Dél-Amerikába. Kiszállunk a busznál, nekünk indul Aleppóba, nekik meg Raqaba.
Aleppóban iszonyatos a nyüzsgés, épp most kezdődött egy 4 napos muszlim ünnep és mindenki, aki
él és mozog itt van és shoppingol, és persze szemetel. 1 órás szálláskeresés a belvárosban. Többen
javasolták a Spring Flower nevű hátizsákos helyet, hát nekünk nem volt szimpi. Magával a panzióval
nem is lenne gond, de a tulaj egy köcsög. Megmutatják az alkalmazottak a szobákat, kiválasztunk
egyet, megállapodunk az árban, aztán jön a főnök és himmeg-hámog.
- Hát igen, nem is tudom, ez nem 750, hanem 800, de csak mára, és holnaptól már 850, mert
kezdődik az ünnep.
- Hát akkor köszi.
És már megyünk is lefelé a lépcsőn.
Érdekes, máshol nem kezdődött az ünnep. A mi választásunk onnan 200 méternyire levő Al Salem
hotelre esett. Szép, tiszta, erkélyes, melegvizes szoba, alku után 850 SP.
Elindulunk a várost feltérképezni, még nagyobb a tömeg, mint hittem, és mindenki készül a holnapi
ünnepre. Kilószám veszik a cukrokat és a bonbonokat. Mi is vettünk szóróajándéknak vagy negyed
kilót néhány gömbért.
Megcélozzuk a bazárt. Hömpölyög a tömeg. Ruha, arany, fűszer, gyümölcs, teveszőr sál minden
mennyiségben, na és persze a híres aleppói oliva szappan. A szappanokat kizárólag olívaolajból
készítik és a babér olaj hozzáadásával lesz a szappan még értékesebb. Ugyanazt az antik receptet
használják ma is az elkészítésére, mint régen. Kézzel készítik, kézzel formázzák, kézzel nyomják rá
a gyártó pecsétjét, egyszóval minden úgy történik, mint évszázadokkal ezelőtt. A szappant kézzel
darabolják fel és 10-12 hónapig a szabad levegőn hagyják száradni. A legolcsóbb az 1, majd a 3 éves,
és a legdrágább a 6-8 éves szappan, mert annál hatásosabb, minél érettebb. Ha félbe vágjuk, akkor
vastag barna a széle, és élénk zöld a közepe. Szárazon évszázadokig eltartható.
Kiérünk a bazárból, előttünk a várhegy, tetején pedig a szépen kivilágított vár. A látvány döbbenetes,
ezért inkább mi is leülünk és élvezzük. Az az igazi várforma vár, amit csak a filmekben látsz. Teljesen
ép várfalak, hatalmas bástyák, várárok, na és az esti díszkivilágítás.
Mellettünk a Radisson és néhány puccos étterem, pálmafás park és egy medresze (muszlim vallási
iskola).
Hazafelé a piacon még iszunk egy szuper juice-t, mint tudjuk Szíriában a legfinomabbak. Ajánlom
figyelmedbe a koktél (vegyi gyümi) névre hallgatót.
Mivel Aleppóban teltház van, ezért inkább kiruccantunk vidékre, első megállónk a Qala At Samaan
vagy más néven Szent-Simeon kolostor. Darret Azzeig mikrobusszal, aztán teherautó stoppal
mentünk, az elágazásnál tett ki, innen még 10 perc séta a hangulatos fenyőerdőben, és meg is
érkeztünk a parkolóba. Találtunk egy nyilat, miszerint ha balra tartunk, akkor egy körtúrát tehetünk.
Pár perc séta után már látszott a kerítés lépcsőzetessége. Pont mintha nekem találták volna ki, adták
magukat a lépések. Fel is másztam a 4-5 méter magas falakra és csodálatos panoráma fogadott.
Intettem Rékának is. A kertben olajfák, alattunk a kanyargó országút és a közeli kis falvak, na meg
a fenyőerdő. Hamarosan már a kertben sétálunk és fotózzuk a tökéletes állapotú, közel 2000 éves
bizánci templomot.
Qala At Samaan
Ami egyébként a kora-bizánci időszak legfontosabb keresztény emlékhelye, V.
század óta híres zarándokhely és miután Szent-Simeon bekattant, itt töltött el 36 évet remeteként. A
hely tényleg szuper, na de azért 36 év magányban, huh, ez nem nekem való.
A templom épülete hibátlan, boltívek tömkelege, tökéletes állapotú kőfalak, csak a tető hiányzik róla.
Csak ámultunk és bámultunk.
Ahogy kinéztünk és figyeltük a tájat, feltűnt egy elágazás.
- Szerintem ez a leágazás, ami Ain Daraba visz. Mit szolnál, ha lemennénk itt az olajfák között, és
megspórolnánk egy csomó gyaloglást.
- Én benne vagyok. - felelte Réka.
A templom kertjéből kiérve, hamar rátaláltunk a lefelé vezető ösvényre. Helyenként kerteken
mentünk keresztül, máskor szúrós cserjéket tapostunk le, és 15 perc múlva már lent voltunk a főúton.
Ain Dara nem volt kiírva, de az első autót leállítottam és kiderült, hogy jól tippeltünk. Pár perc múlva
törökök kocsijában ültünk. Ők házhoz vittek. Felmásztunk a dombra, de a hely nem hozta azt, amit
vártunk.
Mindössze néhány arc nélküli oroszlán.
Azért elcsattant egy-két fotó és gyalogosan indultunk a főút felé. Hamarosan 2 spanyol nő vett fel.
Visszaértünk Darret Azzeba és megkerestük a Danaba vezető utat. Megjegyzem, nem volt nehéz:
balra Aleppóba jutsz, tehát csak a jobbos lehet. Sétálunk a tűző napon, amikor 3 fiú invitál be minket
kávéra.
Pillanatokon belül az asztalon vár minket a tűzforró kardamomos fekete. Persze cukor nélkül. Réka
nem nagy kávéivó, de azért illendőségből ő is megissza. Eligazítanak, merre menjünk és haladunk
tovább. A falu szélénél kiállunk stoppolni, teherautó megáll, elvisz pár kilométert, majd kitesz az
elágazásnál. Nézzük a tájat, a hegyeket és a kősivatagot, amikor tuk-tuk jön felénk rakás gyerekkel.
Lassítanak, és felénk intenek. Felszállunk, és együtt robogunk Dana felé. Az egyik kislány beszél
angolul és érdeklődik, kik vagyunk és mi járatban errefelé. Sajnos túl sokat nem tudtunk beszélgetni,
mert hamar véget ért az utazás. A buszállomásra szeretnének fuvarozni, de megkérem őket, hogy ne
tegyék.
Kiszállunk és pár perc múlva helyi menő csávók visznek Danaba, és kitesznek a város (inkább falu)
közepén.
Nézünk ki a fejünkből, senki nem beszél angolul, most merre.
Mutogatjuk a könyvben az arab nyelvű írást: Qalb Lozeh.
Vakarják a fejüket, töprengenek, és összevissza mutogatnak. Végül az egyik szól egy cimbijének.
A srácot Hasamnak hívják, és perfektül beszél angolul. Aleppóba jár egyetemre, és mint később
kiderült, Shakespeare-t olvas eredetiben, a kedvence az Ahogy tetszik. 19 éves, de sokkal érettebb
a korosztályánál és kicsit bezárva érzi magát ebben a faluban. Szinte csak klasszikusokat olvas, és a
filmekből is ezeket nézi.
- Kalandregényeket vagy krimiket nem olvasol? - kérdezzük.
- A kommersz irodalomra gondoltok? - kérdez vissza a 19 éves zseni.
- Aha.
- Az nekem túl unalmas. Elkísérhetlek benneteket Qalb Lozehba? Még soha nem jártam ott.
- Persze, de mi nem tudunk neked fizetni. - felelem kissé óvatosan.
- Nem, nem dehogyis. Csak jól esik valakivel angolul beszélgetni és eszmét cserélni.
Felszálltunk a buszra, ő akart fizetni és erről a szándékáról nem tudtuk lebeszélni, újabb busz és a
sajátját itt sem hagyta, hogy kifizessük.
- Most már állítólag közel vagyunk. - jelzi Hasam.
Gyalogosan indulunk, és pár perc múlva már rengeteg kölyök szegődik mellénk. Az egyik házból
középkorú férfi lép ki és beszédbe elegyedik Hasammal. Majd így szól pár perc múlva:
- Nagyon boldog lennék, ha bejönnétek hozzánk egy teára. - tolmácsol Hasam.
- Miért is ne. - felelem.
- Kövessetek.
Belépünk a házba, termetes asszonyság jelenik meg és mosolyog. Betessékelnek a nappaliba. Zöldre
festett falak, néhány vallási kép a falakon, párnák a földön és hatalmas padlószőnyeg. Leültetnek a fő
helyre, és mindenki velünk akar fotózkodni. Hamarosan én is előkapom a gépem, és készítek néhány
közös képet.
A kommunikáció kissé nehézkes mivel nincs közös nyelv, és csak Hasamra tudunk támaszkodni.
Elfogyasztjuk a finom és forró teát, majd ránézek az órámra: 3 múlt, ideje továbbállni. Illendően
elbúcsúzunk, és az úton várjuk a buszt. Persze itt sem kell sokat várni, és már robogunk is Qalb Lozeh
felé. A helyiek szerint csak 4 km, de több mint tízet mentünk, és már mindenki kiszállt. A sofőr külön
elfuvaroz minket. Pechünkre a templom épp zárva, körülötte rengeteg ember ücsörög és beszélget.
- Temetés van. - közli Hasam.
- Ezt miből látod. - kérdem naivan.
- Az emberek öltözetéből. Másszunk be. - javasolja.
- Nem gáz? - kérdem én, mivel nem ismerem a helyi játékszabályokat.
- Dehogyis.
Felmásztunk a falon és egy jól irányzott ugrással már bent is találtuk magunkat.
A buszos közben megvárt minket, és kicsivel több pénzt szeretett volna, mint amennyit mi
gondoltunk. Nem sok, de a tipikus arab mentalitás, nem szól előre, hanem a végén közli és kész
tények elé állít. Ha először közli azt, hogy „Gyerekek, messze megyünk, ennyi meg ennyi lesz. Jó ez
így?”, akkor van választási lehetőségünk, de nem a végén hímezni-hámozni. Persze kifizetjük a pénzt
és útközben az emberek is kezdenek gyülekezni. És csodák csodájára a busz bevisz minket Aleppóba,
mégpedig a szállásunk közelében levő állomásra. Hasam ragaszkodik ahhoz, hogy hazakísérjen. Mivel
jól ismeri a levágásokat, pikk-pakk hazaérünk. A ház előtt elbúcsúzunk és szeretnénk megtámogatni
nemi pénzzel a segítségéért, mondván fizetés. Ő csak a fejét ingatja, és ennyit mond:
- No way.
Hálát nem várva búcsúzik és megy tovább útjára.
Vidéken már jártunk, de azért Alleppót se ártana megismerni. Először az örmény negyeddel kezdjük,
aminek a hangulatát nehéz leírni, elképzelni is csak az tudja, aki járt már ott. Sétálunk az utcán,
mindenfelé szűk sikátorok, helyenként kő, máshol faerkélyek, ottomán házak, néhol közértből
hazasétáló emberek.
Örmény negyed
Szinte minden utcában van többszáz éves udvarház, ami ma elit kávézóként
vagy panzióként funkcionál. Ezeket persze mi is felkeressük, és ámulunk a belső kerteken és a szépen
kialakított éttermen vagy magán a lobbin.
Szinte minden étterem teli van virágokkal, hangulatos lépcső vezet az emeletre, a falon képek,
kardok vagy egyéb dísztárgyak. Néhol vitrin mögött korabeli porcelán csészék és teaszettek.
A negyedben rengeteg a templom: ortodox, szír, stb. Mi is felkeresünk néhányat, nekem a
legjobban az örmény templomok tetszenek. Eddig általam soha nem látott formájú keresztek, díszes
faragványok és persze maga a kőből készült kápolna hangulata.
Ünnep révén sok árus nem nyit ki, viszont így látszanak teljes egészében az épületek a fa kapukkal és
a kovácsoltvas erkélyekkel. Sok házon tenyér formájú kovácsoltvas kopogtató hívogat.
Kiérünk az örmény negyedből, az utcán jóformán csak törökök vannak, a nők úgy néznek ki, mint
nálunk a batyus cigányok.
Átsétálunk a bazárba. Az egyik soron bűz csapja meg az orrunkat, és hamarosan feltűnik a forrása
is. Mindenhol birkát vágnak, és a macskaköveken folyik a vér. Helyenként slaggal mossák le, amiben
persze te is bokáig jársz. Az ember alig várja, hogy túljusson ezen a részen, de nem könnyű, az egyik
helyen most szúrták le, a másikon már nyúzzák a bőrét, a harmadikon belezik.
Most, hogy e sorokat írom, megint érzem az orromban ezt az áporodott szagot.
Ezen az ünnepen (Eid-Al-Adha) a gazdagok vágnak ingyen birkát a szegényeknek.
Pár lépés után juice árus, fűszeres és ruhaárus. Jobbról előzünk, épp jön szembe a kukoricaárus.
Eddig éhes voltam, de most valahogy elment az étvágyam.
Hamarosan betérünk egy mellékutcába és feltűnik egy magyar-arab nyelvű tábla:
Bölcsőjét kereste a magyarnak
Hírneves keletkutatónk Kőrösi Csoma Sándor, aki zarándokútja során 1820. április 13. és május 19.
között Aleppóban tartózkodott.
Emlékére állította születése 200. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia.
Aki Aleppóban jár, nem hagyhatja ki a nagymecsetet. A nőkre egész testet fedő ruhát adnak, a
pasiknak pedig hosszúnadrágban és vállat takaró ruhában lehet csak belépniük. Ünnep lévén a
mecset teli van élettel, rengeteg gyerkőc játszik, felnőttek pihennek, és sok hívő imádkozik.
Innen felmegyünk a várba, hatalmas terület teli zegzugokkal, titkos átjárókkal, török fürdővel,
kápolnával és alattunk az egész város.
Citadella
Szóba elegyedünk egy turizmus szakos sráccal, és ő kalauzol
körbe minket. A kijáratnál készítünk egy közös képet és elbúcsúzik.
Sétálgatunk a sikátorokban, fiatal srác lép hozzánk. Elkezdünk vele beszélgetni, mint kiderül
szappangyáruk van és meginvitál magukhoz egy teára.
- Gyertek át hozzánk beszélgetni, 1200 éves bizánci házban lakunk.
Válaszunk egyértelmű.
- De előbb még el kell mennem a közértbe venni pár dolgot. Tartsatok velem.
Bement a közértbe, és miután kilépett, a kezünkbe nyomott egy-egy üdítőt. Próbáltam kifizetni, de
nem hagyta.
- A vendégeim vagytok.
A közért előtt újabb birkavágás, ezúttal tej is folyik a szerencsétlen párából. Követjük a srácot egyik
sikátorból a másikba. Ő pedig lelkesen mesél a környékről és a szappangyáraikról. Megérkezünk egy
kőfalhoz, becsönget és hamarosan az egyik nővére invitál be minket az udvarba. Kapunk széket és
gyönyörködünk az 1200 éves épület patinájában. Ők kivilágítják az udvart, így még szebb. Kiderül,
hogy szállítanak az Auchannak és a Carrefournak is. Bevisz minket a családi szappan szentélybe, olyan
mint egy boros pince. A szappanok évjárat szerint kiválogatva és hangulatosan megvilágítva.
Nyilván rákérdezünk, mennyiért adja. Jóval drágább, mint a piacon, de ez talán igazi.
Persze ő nem egyet szeretne eladni, hanem egyet a bátyámnak, apámnak, anyámnak…
Végül veszünk pár darabot és elbúcsúzunk. Közben persze rájöttünk, hogy az egész csak marketing
húzás volt, de annak viszont szenzációs, le a kalappal előttük.
Nem írtam még a Holt városokról, természetesen ezeket sem hagytuk ki a programból.
Serjilaban kezdtük, ahova több átszállással jutottunk el. A város már több ezer éve is lakott volt:
arámiak, bizánciak, rómaiak, stb. Az épületek java teljesen épen maradt, kivéve a fa tetőszerkezetet.
Találtunk fürdőházat, meleg szobával, szaunával és káddal (romok), lakóépületeket, istállót, szőlő- és
olivapréselő üzemet, templomot, piacteret.
Serjilla
A falak illesztése döbbenetesen precíz és a legtöbb épületen ősi szimbólumokat látni. Eddig a világon
szinte bármerre jártam, mindig feltűnt egy szimbólum, az élet virága (Piramisokon, Törökországban,
buddhista helyeken). Itt is. Most már tényleg utána kell járnom, hogy lehet ez.
Felmásztam több épület tetejére és innen szemléltem a tájat, még így 2000 év után is stabilabb
némelyik, mint a mi paneljeink.
Turisták vagy hárman rajtunk kívül.
Miután körbejártuk a várost, beültünk a kajáldába falatozni. Tökéletes napsütés, alattunk egész
Serjilla és némi bosszankodás a kaja ára miatt. Kaja után gyalogosan indultunk Al Baraba, sokat nem
kellett trappolni, motoros öregúr áll meg mellettünk. Int, szálljunk fel. Simán.
Nyeregbe pattantunk és robogtunk Al Bara felé, körülöttünk füge, gránátalma és oliva ültetvények
váltják egymást. A bácsi a faluba érve letér a főútról és beáll az egyik ház elé. Öltönyös úriember
üdvözöl minket. Pechünkre angolul nem beszél, de hellyel és kávéval kínál minket és kéri, várjunk pár
percet. Nem értjük a szituációt, de azért várunk.
Az öltönyös telefonál és pár perc múlva megjelenik Ahmed, a hatalmas kékszemű góliát.
Hibátlanul beszéli az angolt, és mint kiderül jogásznak tanul, politikai pályán szeretne érvényesülni
és a hobbija a valláselemzés. Ő muszlimnak született, volt imám (vallási vezető-pap), de miután
elolvasta az ótestamentumot, rájött, hogy nincs semmi új az iszlámban. Az ő szavaival:
- Mindent az ótestamentumból loptak. Én inkább otthagytam az iszlámot és megkeresztelkedtem.
Most pedig az ótestamentumot készülök összehasonlítani a tórával.
Elmesélte, hogy a környező terület nagy része egykoron az ő családjáé volt.
- Ahmed, ebben a faluban rengeteg a kék szemű gyerek, mi ennek az oka?- kérdem én.
Ő felnevet.
- Hát igen, mi az arámiak leszármazottai vagyunk, bar mára már sajnos senki nem beszéli itt ezt az ősi
nyelvet. Én most keresek tanárt, akitől megtanulhatom őseink nyelvét.
- Akarjátok látni Al Bara romjait?
- Naná! Azért jöttünk.
- Akkor gyertek.
Megisszuk a kávét és indulunk. Felülünk a jogász Skoda pickupjának a platójára és irány a romterület.
Ahmed lelkesen mutogat és mesél az épületekről. Ez a nagyapám háza, mutat egy többezer éves
épületre.
Itt élt az öreg, mi pedig gyerekkoromban ide jártunk játszani és bújócskázni. Haladunk tovább,
egyszer csak rémület ül ki az arcára.
- Úristen! - áll meg meredten.
- Mi történt? - kérdezzük egyszerre.
- Ezt nem hiszem el. Ez a bizánci oszlop pár napja meg teljesen épen állt. Most meg darabokban hever
a földön és hiányzik az oszlopfő. Látjátok ez a gyékényt?
- Igen.
- Ezt azért tették ide, mert ezzel könnyen eltudták gurigatni az oszlopfőt, aztán néhány erős ember
beemelte egy teherautóba, és huss. Bottal ütheted a nyomát.
Egyből nekikezdett telefonálni és jelentette az esetet.
- Gyertek, menjünk tovább! Remélem, mást nem vittek el.
Mutatott nekünk néhány olajsajtolót és arámi nyelvű feliratot, majd átsétáltunk a többi épülethez.
- Valaha itt dolgoztam asszisztensként, egy francia régész mellett, amit itt láttok, az 3 év munkája.
Sok értékes leletet találtunk, de én figyelmeztettem, hogy éjszakára ne hagyjon itt semmi értéket. De
hiába. Rengeteg értékes leletet loptak el innen, őseim földjéről.
Miután körbejártuk a főbb látnivalókat, visszakísért minket a faluba és elbúcsúztunk.
Először stoppal, majd busszal haladtunk Aleppó felé.
Közben pedig beszélgetünk.
Döbbenet, hogy itt a világ végén milyen emberekkel hoz össze a sors, intelligensek, Shakespeare-t
olvasnak vagy vallásokat elemeznek.
Másnap visszatérünk Hamaba (95 SP), lepakolunk a már jól ismert Cairo hotelben és leintünk egy
taxit a bejárat előtt. A fickó alapból gyanús, öltöny, fotók a környékről, és egyfolytában szövegel.
Kivitetjük magunkat az Al Hamrai buszhoz. Persze ő váltig állítja, hogy pénteken nincs busz, és taxival
mennyivel kényelmesebb nekünk, de ez minket nem hat meg.
Busz tényleg nincs, de a helyiek előre mutogatnak, gyalogolunk vagy tíz percet és feltűnik egy
forgalomirányító rendőr. Megszólítom, ő int, üljünk le, majd segít.
Rövid várakozás után leint egy mikrobuszt, és mutatja, üljünk be. Jó 45 percet utazunk, miután
megérkezünk Al Hamraba. Itt kiszállunk, és egy rozzant, ezeréves, jeepneyre hasonlító járművel
haladunk tovább, benne két vigyorgó sráccal. Robog a verda, és hamarosan megérkezünk a
méhkaptár formájú házakhoz.
Törökországban, Harranban már láttam ilyet, de állítólag Közép-Afrikára jellemzőek ezek a házak.
A falut hátulról közelítjük meg, de már az elsőként feltűnt kislány is csak azért jön, hogy pénzt
kéregessen. Jött még egy, Réka lefotózta a méhkas ház előtt, persze már ő is tartotta a markát. 1 perc múlva
már vagy 10 kölyök nyüzsgött körülöttünk, így hát mi is rövidre zártuk a látogatást. Egészen a főútig
követtek és egyfolytában tarháltak.
Hát igen, ha adunk pénzt, akkor rászoknak, ha meg nem, akkor mi vagyunk a köcsög turisták. Én
inkább a B verziót választom.
Átstoppolunk Saroujba, itt is akad még néhány házikó és a helyiek is kedvesebbnek tűnnek.
Persze egyik házat sem lakják: némelyik kutyaól, istálló vagy sufni. Viszont jól néz ki a fotókon a két
méhkas ház közé kifeszített damilon száradó ruhák tömkelege.
Sarouj
Az egyik méhkast meghagyták tájháznak, ide egy kislány invitál be minket. Az épület kívülről olyan,
mint a süvegcukor, amit gyerekkorunkban kaptunk szüleinktől. Az ajtó parányi, ablak nincs, a két
helységből álló ház viszont kellemesen hűvös, hála a vályogtégláknak, na meg a plafonban elhelyezett
ventillátornak.
A falon szőttesek, fotó a miniszterelnökről, óra és régi ruhadarabok. Ha felnézel, tökéletesen
látszanak a körkörösen felrakott téglák. Készítettünk pár fotót, és végül adtunk némi pénzmagot
a minket kalauzoló kislánynak. Még benéztünk pár üres házikóba, az egyikből csirkék jöttek ki, a
másikban kutyus hűsölt, a többi pedig hamarosan már az enyészeté lesz.
Időközben megnőttek az igények, az emberek téglaházakban akarnak élni, ami sokkal nagyobb,
tartósabb és kényelmesebb. Őket is meg lehet érteni, de ezzel sajnos hamarosan kihal a közelmúlt
egy igen érdekes emléke. Sétálunk tovább, újabb kölykök jönnek, eleinte csak tollat kéregetnek, majd
pénzt, de mivel egyiket se kapnak, elkezdenek dobálni minket.
Hát igen, bármerre jársz a világban, erre nagyon figyelj!!!
Eleinte kezdődik a cukorral (Hello Bonbon), aztán a toll, végül a pénz.
Sajnos több helyen láttam végigmenni ezt a folyamatot, és az én véleményem, hogy jobb egy
köszönet és fotó, mint megváltoztatni a többszáz éve kialakult életformát.
De ha már itt vagyunk, akkor nézzünk el a közeli Qasr ibn Wardan palotába is. Tőlünk még 8 km,
de időnk van bőven. Gyalogosan indulunk el, egy motor fékez mellettünk, barátságos srác vesz
fel, és ingyen fuvaroz el a palotához, ami erődnek épült. Justinianus bizánci császár építtette a VI.
században, afféle védvonal részeként, mely a beduinokat és egyéb nomád népséget hivatott távol
tartani, de templom is épült hozzá. Homlokzata viszonylag jó állapotú, fekete bazalt és sárga téglából
épült. A legérdekesebbek a bejárat feletti szimbólumok: van itt naptár, nap, korsó, hal, bizánci
kereszt és sok más egyéb faragvány.
Végül is semmi extra, de ilyen típusú palotát még nem láttunk.
Sétálunk a főút felé, amikor az első házból turbános ember lép ki, először franciául, majd angolul
invitál a házába.
- Ingyen van! - teszi hozza.
Újabb nagy találkozás!
Az ürge ebben a házban született, francia felesége van és jelenleg Párizs közelében dolgozik, mint
lovasoktató és idomár. A felesége 5 nyelven beszél folyékonyan, több könyvet irt, állandó szereplője
a médiának és kedvenc témája az arab nők élete. A hölgy sok-sok évvel ezelőtt vetődött valahogy
ide, és töltött el 1 évet ebben a kis faluban, ekkor ragadt rá a nyelv és újdonsült barátunk. Teljes
harmóniában élnek Párizsban és néha itt, mindkét gyerekük beszéli a franciát, az arabot és az angolt
is. Miközben békésen teázgatunk, elkészül az ebéd is. Lepénykenyér, padlizsános lecsó, sült zöldségek
és sült csirkecomb. Minden nagyon finom és jóízűen lakomázunk. Megiszunk még egy-két teát, majd
búcsút veszünk.
Hamaba több stoppal jutunk vissza még sötétedés előtt. Sorra vesszük az ismert éttermeket és iszunk
egy fincsi juice-t.
Utolsó napunkon sorra vesszük Damaszkusz látnivalóit, majd visszabuszozunk Ammanba.
Damaszkusz, óvárosi utcarészlet
még több kép itt
Szíriából kilépni sokkal macerásabb, mint belépni. Cuccokat kipakolni, sorbaállni, kifizetni az 500 SP
kilépési illetéket (állítólag megszűnt, de mi nem így tapasztaltuk). Belépni Jordániába, új vízum, sok
stempli és robogunk tovább Amman felé. Megérkezünk Ammanba, Réka úgy dönt, hogy kivesz egy
szobát, lesz, ami lesz. És mennyire igaza volt.
Ammanra 1 óra is túl sok, vagy csak mi voltunk kissé kritikusak Szíria után.
Na de tényleg, nincs egy frankó bazár vagy érdekes műemlék (citadella), oké van zöldségpiac, de
Szíria után ez már nem ad semmit. A Lonely Planet gyalogtúráját végigjártuk és csodálkoztunk.
- Ennyi?
Este pár órára lepihentünk a szobában.
Kitaxiztunk a 7th Circle-re, persze a taxis váltig állította, hogy onnan nem megy busz a reptérre, ehhez
képest leparkolt, és mögöttünk megláttam a buszt.
Gyors átszállás, reptéren uccsó falafel és kávé a becsekkolásig.
Az én gépem korábban indult, de Rékának megígértem, ha lehet, még kijövök.
Becsekkoltam, jönnék ki. Nem akarnak kiengedni, és nem értik, miért nem maradok veszteg a
légkondis reptéren. Én meg nem értem, hogy ők miért tartanának bent, amikor még több mint
2 órám van a gép indulásáig. Végül körbejárom a ranglétrát és a legfőbb tiszt engedélyével
visszamehettem még Rékához mandarint enni.
Aztán fájó búcsú és irány Bangkok. Szerencsére napközben annyira kivégeztem magam, hogy
Bangkokig végigaludtam az utat.
és mi járatban errefelé?” Az útlevelem hátulján van egy matrica: Travel Warning: Dangerously
Beautiful. Vakarja a fejét és csak a Dangeroust érti.
Felvilágosítom, hogy a rajz Indonézia térképe és ez csak egy poén. Erre ő is megnyugszik, és már
pecsétel is.
Réka elindul mosdót keresni, de szomorú arckifejezéssel tér vissza.
- Szír pénzt kérnek.
- Semmi gond, elmegyek váltani.
A mellettünk ülő 150 kg-os nő egyből levágja a szitut, int a fiának, erre ő ad némi fémpénzt. Addig
elmegyek a váltóba (1 USD = 46 SP), útközben feltűnik a szír telefontársaság reklámja, alatta mű
vízesés. A benne levő víz enyhén habzik a szappantól.
- Biztos a közelben játszó gyerkőcök műve. - gondolom magamban.
De nem, ez szír dizájn, mert bármerre jártunk, szinte mindenfelé ilyen habzó szökőkutakat találtunk.
Felszállunk a buszra és robogunk Damaszkusz felé. Adnám vissza a srácnak a fémpénzeket, de nem
fogadja el, sőt még a kezünkbe nyom egy zacskó mézeskalács ízű, ánizsos kekszet. Sötétben érünk
Damaszkusz külvárosába, a taxis hiénák 200 SP-ért már vinnének is a szállásra, persze mi se most
jöttünk le a falvédőről. Az egyik taxiból épp kiszállnak az utasai, leintem és hosszas mutogatás után
megérti a mester, hova szeretnénk menni. 20-30 perc furikázás, a város él: rengeteg az autó, dudálás,
mindenhol bazár.
Végre egy kis közel-keleti hangulat.
Végül kitesz valahol, az óra 90 SP-t mutat.
3 ember 3 fele küldene, de végül a parfümös megmondja a frankót.
- Innen még 20 perc séta.
Útközben összefutunk egy belga párral, ők kísérnek el a közeli hátizsákos szállásokhoz. Keskeny,
sikátorok, utcán kávézó emberek, vízipipából áradó dohány illata, többszáz éves házak és 2000 éves
kultúra járja át az utcákat.
Főváros lévén sajnos nem olcsók a szállások, de végül a Suq Sarujah közelében találunk szobát 1400
SP-ért. WC eggyel feljebb a 8 személyes hálóterem mellett, kézmosó és tükör a hálóteremben. Mivel
nem évekre tervezünk, ezért nem érdekel nagyon az infrastruktúra. Na de lássuk a környéket!
Kilépünk a kapun, a mi sikátorunkban jóformán csak cipészek ügyködnek szorgosan, kiérünk a főútra,
át a felüljárón. Előttünk parkos rész, középkori törökfürdővel, mögötte pedig már épül a felhőkarcoló.
Továbbsétálunk, a hentesek és a kávézók utcája következik. Szigorúan csak férfiak részére! Végül
mi is megpihenünk a közeli étteremben, és dugig esszük magunkat hallal. Másnap reggeli után
megcélozzuk a bankot. Nyitásra oda is érünk, az egyik ügyintéző épp akkor keni mackósajttal a
kenyeret, a másik int. Beváltjuk a pénzt.
- Hogy jutunk el a Bosraba tartó buszhoz? - teszem fel a kérdést.
Ő kijön a pult mögül, mellénk lép és int, hogy kövessük. Az utcán leinti a taxit, elmondja neki a
helyszínt, és hogy órával vigyen (ez mindenhol alapszabály), és már robogunk is a buszállomásra.
Eleinte csak mikrobuszokat látunk, az egyikben páran teáznak és minket is meginvitálnak.
Elszürcsöljük a teát, majd továbbállunk, amint átmegyünk a fémérzékelőn, feltűnnek a nagybuszok,
sajna a miénket pár perccel lekéstük.
Angolul beszélő tag mutatja a menetrendet, következő busz 1,5 óra múlva. Addig körbejárjuk az
állomást és veszünk némi reggelit: szezámmagos édes túrós lepényt és ayrant (joghurt ital). Majd
jöhet a kávé és némi gyümölcs. A busz menetrend szerint indul (100 SP) és hamarosan kapjuk az ingyen vizet és a cukrot, ami szinte minden szíriai távolsági buszon alap.
Bosrában sétálunk a színház felé, szembejön egy motoros, aki talicskát húz, majd a bejáratnál bolond
árul cukrot. Hát igen, ez már tetszik, itt legalább vannak életképek.
Belépő 150 SP (mint mindenhová Szíriában). Eleinte sötét folyosón haladunk felfelé, de aztán
követjük a fényt és feltárul az 1800 éve épült, tökéletes állapotú színház, ami egykoron 6000 ülő és
3000 állóhellyel rendelkezett. A színházat körülvevő falak fiatalabbak, csak 900 éve épültek.
Itt sincs tömegnyomor, rajtunk kívül 5 ember, leülünk, merengünk, majd végigjárjuk a színház minden
szintjét, és kint a Zarándokok medencéjénél benevezünk egy frissen facsart gránátalma juice-ra.
Továbbsétálunk a középkori mecsethez, körülöttünk rengeteg romos épület: királyi palota, templom,
stb. Szinte mindben laknak, de nem a királyok leszármazottai, hanem a pórnép. A helyiek kerítést tettek
az antik épületek elé, ablakokat és parabola antennát a tetőre, aztán beköltöztek. Megcsodáltuk a
nabateus diadalívet, ahol árusok vártak ránk, majd a katedrálist, ahol egy kissrác lelkesen mesélt a
történelemről. Persze a végén tartotta a markát. A környéken szinte senki sem dolgozik, csak minket
vár, akad, aki sző, más ékszereket vagy innivalót árul. Haladunk tovább az 1000 éves piactéren,
gyerkőcök fociznak és bringáznak. Séta vissza a buszhoz, és közben feltűnik, hogy errefelé mindenki
motorozik. Jordániában senki (állítólag a király nem pártolja).
Sokfelé jártam már a világban, de kínai autókat még nem láttam sehol, na itt igen: Chengdu, JMC,
Chana, Chery. Irány vissza Damaszkuszba, útközben látszik, hogy a helyiek szorgosan művelik a
kősivatagot. Első lépésként összegyűjtik a sok követ, ebből lesz a kerítés, felszántják, aztán jöhet
az olajfa vagy gyümölcs ültetés. Damaszkuszban még benéztünk az óvárosi piacra, hát nem semmi,
akkora, mint nálunk az V. kerület és a világ összes gagyija megtalálható itt. Ruha, cipő, játék, fűszer,
gyümölcs, a sorok közepén zokni és vak papírzsepi árusok. A mecset előtt középkori oszlopok és
diadalív, jobbról kerülünk, itt az ékszerészek utcája, a mecset mögött pedig mintha az 1001 éjszakába
csöppentünk volna. Utcán pipáznak, kézművesek bütykölnek és az egyik kávéházban néha feltűnik
az utolsó hakavati (mesemondó). Persze mi is leülünk egy juice-ra (ha Szíriában jársz kötelező napi
egyet meginni, a világ legjobb turmixai itt vannak), és közben figyeljük az utca sokszínű forgatagát.
Folytatjuk utunk tovább a zegzugos utcácskákon. Balról külsőleg egyszerű étterem, de ha belépsz,
eláll a lélegzeted a belső udvar és a középkori kőfalak láttán. Kicsit később jobbról hosszú sor áll,
frissen sült, forró, sajtos és csokis croissant árulnak.
Naná, hogy mi is veszünk belőle.
Majd felkeressük a helyi művészvilág kedvenc kocsmáját a Art Cafe Ninart. Belül terméskő boltívek és rengeteg
faberakás, az ablakkeretben pedig tűzifarakás, a falon malacfejű figurát ábrázoló képek. Kérünk
egy pizzát és némi bort, közben pedig mozizunk: sok fehér ember és néhány helyi művész társalog,
persze mindenki ismeri egymást. Majd néhány túlöltözött turista is érkezik, mi pedig távozunk.
Séta haza.
A szálláshelyünk alatt egykoron temető volt, de mivel kevés volt a hely a török időkben, a tisztek
építették ide a házaikat. Az utcafrontra szinte egyik háznak sincs ablaka, hanem minden ablak a közös
belső udvarra nyílik.
Damaszkusz után Hamaba utaztunk (140 SP), ami a vízkerekeiről (noria) híres.
Ezek az V. század óta vannak itt, de a mostaniakat a XIII. században építették és magas vízállásnál még mindig működnek.
Bevágódtunk a szálláshelyre, cucc lepakol, mi pedig elindultunk vízkerék nézőbe. Hamarosan fel is
tűnik kettő a folyóparton. Zseniális mérnöki munkával készültek ezek a szerkezetek, először felhúztak
két kőfalat, majd a rúd, ami köré építettek a fakeretet (némelyik magasabb, mint 20 méter). A vázban
több dobozforma nyílást is elhelyeztek, ez gyűjtötte össze a vizet, és a felső holtpontjánál kifolyt a
vezetékrendszerbe. Haladunk tovább a folyóparton, többszáz éves törökfürdő, mecset, narancsliget és persze szuvenírárusok.A környék nagyon hangulatos, eltekintve a rengeteg folyón úszó szeméttől. Felsétáltunk a citadellára is, de semmi extra, innen a Váci utcán haladunk a bazár felé és itt derült ki az aranyszabály.
Szíriában szinte minden 25 SP: kávé, tea, falafel, kukorica, víz...
Naplemente előtt még felkerestük a távoli noriákat, de éttermek épültek köréjük. Sebaj. Átmásztunk
az étterem kerítésén és testközelből csodáltuk meg a többszáz éves falapátokat.
Este betértünk a kézműves központba, ahol idős bácsi noriákat készít megrendelésre. Több mint
2000 szög és nem kevés diófa, na meg kézügyesség szükséges a késztermékhez. A bácsi forró
limonádéval kínál, és közben mi is beverünk pár szöget, több-kevesebb sikerrel. A szomszéd boltban
fiatal srác készíti a múzeumban megcsodálható ismert mozaik másolatát fából (dió, amerikai tölgy).
6 hétig csak vágta a néhány millió 4 X 4 mm-es mozaik darabot. Semelyik fát nem színezi, ha barna
színre van szüksége, akkor a diófának azt a részét használja csak a 2 X 1,5 méteres képhez. A közelben
akadt még porcelán (európai szemnek kicsit giccses), kékfestő és selyemszövő műhely is.
Hazamenvén poénból bekapcsoltuk a TV-t, és meglepetten fedeztük fel a választékot: 557 csatorna.
Következő állomásunk a Krak de Chevaliers nevű vár, amire állítólag II. András magyar király adta a
pénzt, de ezt itt senki sem tudja.
Szokásos kora reggeli indulás Hama - Homs - Krak (85 SP) útvonalon.
A Homsba tartó mikrobusz teli volt iskolába tartó lányokkal, akik kissé zavarban voltak a nagy
szakállas fehér ember láttán. Érkezéskor a sofőr meghívott minket kávéra és megmutatta, honnan
indul a buszunk a várhoz.
Na, meg is érkeztünk a vulkáni kúp tetején magasodó várhoz (belépő 150 SP), ami állítólag a világ
egyik legimpozánsabb erődje. Ezzel én is egyetértek. A falak teljesen épek, a földalatti labirintus
fejlámpával garantált élmény, boltívek százával, megvan a régi konyha, kemence, börtön, kápolna,
és felkapaszkodhatsz több toronyba is. Az erőd mintegy 3000 négyzetméteres alapterületét 3 méter
vastag külső fal veszi körül 13 bástyával.
Itt azért akadtak jócskán turisták, de a vár mérete és a rengeteg szerteágazó sikátor elnyelte a
tömegeket. Bejártunk mindent A-Z-ig, aztán felsétáltunk a vár feletti magaslatra, és onnan fotóztuk
az építményt.
Lefelé stoppoltunk, de mivel a fickó taxizni akart, ezért inkább kiszálltunk. A kereszteződésnél
felvett minket egy állatorvos, és a Szent György kolostornál tett ki. Szép kis ortodox templom, lágy
zene szól, és albínó templomszolga vezet körbe. Utána szintén stoppolás, de a közelinek látszó kis
várost nem tudtuk megközelíteni a térkép hiányossága miatt. Viszont pillanatokon belül felvettek
és útbaigazítottak a helyiek, bár volt, aki hotelt akart volna ránk sózni, de azért még sötétedés előtt
beértünk Homsba.
Palmyraba 3 óra alatt ért a buszunk (Hama - Palmyra 140 SP), útközben a táj kissé lehangoló, sivatag
és fantom települések. Az állomásról egy civil autó visz be a faluba (25 SP). A központnál szállunk ki
és gyalogosan haladunk szállást keresni, nehogy a taxis legomboljon némi jutalékot. Közben nézem a
térképet, és így nem tűnik fel az út közepén levő betondarab. Tisztességesen pofára is esem, a zsák
meg rám, és a gatya is szakad. Sebaj.
Lett olcsó szállás, ahol csak most, csak magyaroknak, 800 SP-ért kapunk szobát (Sun Hotel). A
szállással szemközt még szabók is dolgoznak, és estére ingyen megvarrják a gatyámat.
Reggeli után jöhet a Sivatag Mátkájának is becézett romváros felfedezése.
A várost már időszámításunk előtt a II. században is említik, aztán később a rómaiak is próbálták
elfoglalni, de nem sikerült, mert a városvédők elmenekültek az Eufrátesz túloldalára. Aztán jöttek a
perzsák, majd a bizánciak. Mára pedig UNESCO világörökség.
A terület hatalmas, de jóformán csak oszlopok maradtak meg az épületekből. Tényleg impozáns,
de nekem nem volt akkora ütés görög, török és angkori romok után. Ami klassz, hogy itt nincsenek
szabályok, nincs kerítés. Oda mész, ahová akarsz, és senki nem szól rád, ha felmászol valamelyik falra
vagy toronyba.
Miután kellőképp kisétáltuk magunkat a tűző napon, a közeli oázis felé vettük az irányt. A bejáratnál
kénes vizű fürdőhely van, ahol a helyiek tömegesen fürdenek, és mindegyik fotót akar magáról.
Miután teljesítettük a kívánságukat, ők csokit adtak cserébe.
Folytatjuk utunkat tovább a datolya és olivafák között. Az egyik ház előtt idős bácsika integet és
csalogat be magához. Szed nekünk friss datolyát a fáról, leültet és teát főz. Mivel nem beszél angolul,
ezért csak mutogatunk.
Ő pedig egyfolytában hálaadó imákat mormol. Aztán elérkezett a távozás ideje, illendően
megköszönjük a vendéglátást és elbúcsúzunk.
Erre ő odalép hozzánk és tartja a markát.
Ez a rossz az arab világban, hogy nem lehet kiismerni az embereket, valaki pusztán kedvességből kínál
meg csokival, más pedig előre megfontolt szándékkal behív, és ebből tartja fenn magát.
Tényleg kedves volt, a tea forró, a datolya meg mézédes, de ott már nem volt választási lehetőséged.
Mert ha az elején közli, akkor vagy elfogadom, vagy nem. Jó, nem milliókról van szó, de azért rosszul
esik.
Közeleg a naplemente, ezért gyorsan taxiba pattanunk, és felvitetjük magunkat a várba. Tökéletes
panoráma, balról előttünk a város és jobbról a több ezer oszlopos romterület.
Kényelembe helyezzük magunkat és várjuk a naplementét, majd miután kigyönyörködtük magunkat,
hazasétálunk. Vacsora után összefutunk a délelőtti taxisunkkal, mint kiderült ő is utálja a hellokákat
és a mostani rohanó életet. Gyerekkorában a sivatagban élt, teveháton járt és saját készítésű
lepénykenyeret ettek, mára autó, rohanás és falafel. Qatar nagyon híres a teveversenyeiről, de mint
kiderült, itt Palmyraban is rendeznek minden évben, csak hát a helyieknek kevés pénzük van, és a
qatariak jobban tudják tréningezni a tevéiket.
- Jordániában rengeteg tevét láttunk, de itt Szíriában most először, mi ennek az oka? - kérdem én.
- Hát igen, itt nagyon drága a teve, 70-100 000 SP és sajnos egyre kevesebb ember tudja
magának megengedni. A Qatariak megveszik a legjobb tevéket és a lovasnak semmi más dolga
nincs a versenyen kívül, a jószágok pedig speciális étrenden élnek. De azért a mieink is kezdenek
diadalmaskodni.
- Mit csináltok ma este?
- Passz.
- Menjetek el este a Palmyra fesztiválra.
- Jól hangzik, de mi ez?
- A színház ki van világítva, és különféle énekesek és előadóművészek lépnek fel.
Elsétáltunk a romokhoz, a színháznál már nagy a nyüzsgés, és az egyik jófej biztonsági őr ingyen
beenged minket. Leültettek a felső sorban és már csak a nézőtérnek kellett megtelnie. Eleinte úgy
tűnt, túl sok a szék és elkezdték lebontani a felső sorokat, de aztán elkezdett özönleni a nép és
teltház lett. Persze a mellettünk ülő fiatalok egyből megszólítottak, és tőlük tudtuk meg, hogy a helyi
Dáridó felvétele készül. Közben lent a porondon a rendező egyfolytában rendezkedett. Az egy szem
asztalt és a szőnyegeket vagy tízszer átpakoltatta. Feltűnt a porondon két törökülésben ülő figura.
- Ők kik, hagyományos hangszeren játszanak el valamit? – kérdem a szomszédoktól.
Nagy kacagás:
- Dehogyis, ők főzik a kávét.
Azt hittem csak viccel, de nem.
Elérkezett a kezdés, konferanszié belép, színpad megvilágítva és jönnek a fellépők. Először az ország
legismertebb énekese, majd egy énekesnő és közben a kávéfőzők teszik a dolgukat, és aki feketére
vágyik a stábból az hamarosan meg is kapja. 1 óra koncertezés után meguntuk(tam) és hazasétáltunk.
Reggel visszatértünk a romokhoz és csúcs képeket készítettünk, hála a csodás fényeknek. Benéztünk
Bel templomába, amit 10 méter magas fal vesz körbe.
Meg lehet érteni. Különben a helyiek itt
legeltetnék a kecskét vagy altatnák a tevét, na meg hát úgy mi is ingyen bejöhettünk volna. Sajnos
itt már kevés eredeti cucc van, minden korszakban épült hozzá valami és az ablakokat befalazták az
előbb említett okok miatt.
Kitaxiztunk a buszhoz, a srác a világ végén tett ki és már nem volt hely. Egy perccel később már az
útszélen stoppoltunk. Szokás szerint most sem kellett soká várni.
Teherautó megáll és százas tempóban haladunk az Eufrátesz folyó felé.
Lesétálunk a partra, átmegyünk a függőhídon, majd irány a közeli étterem. A folyó nagyon hasonlít
ezen a szakaszán a Tiszára, és rengeteg madár köröz mindenfelé, a hídról helyiek engedik be a hálót
és némelyik fog is pár halat. Apropó hal, én is ennék egyet.
Az étteremben a főpincér az asztalunkhoz kísér (elég népszerű a hely), a szomszédos asztalok szinte
mindegyikénél ülnek beszélgető és pipázó emberek.
A pincér letesz elénk egy 1,5 literes palack vizet, de poharat nem hoz.
Leadjuk a rendelést: gyümölcsturmix és hal. Nagy sokára meg is érkezik.
A kaja finom, de nem túl sok, végül kérjük a számlát.
Akkor csodálkoztam el.
- Ez mi? - kérdem az arab tételekre mutatva.
- A víz.
- De ki kérte?
- Az jár.
- És pohár hozzá?
Erre ő vakarta a fejét. Aztán újabb tétel.
- És ez?
- Szalvéta.
Na szép, a vízből nem ittunk és felszámolják, meg ez a szalvéta dolog (aztán kiderült, hogy ez
mindenhol így van Szíriában).
Tanulság: ha nem kell a víz, akkor egyből küldd vissza, a szalvéta meg gondolom a service díjat jelenti.
Mivel későre járt, ezért taxival céloztuk meg a buszállomást. Kipattantunk a verdából, és fél perc
múlva már a Raqaba tartó buszon ültünk (legalábbis ezt hittük). Gyanús volt, hogy rajtunk kívül
senki nincs a mikrobuszban. Sofőrünk jobbra fordul, majd megint jobbra és beértünk a buszállomás
belsejébe, leparkol és int, hogy kövessük.
- Gyertek, be kell regisztrálni a rendőrőrsön.
Belépünk a buszállomáson levő irodába.
A közeg leültet minket és kéri a paszportot. Hosszasan nézegeti, majd elkezdenek arabul beszélni.
A buszos kicsit morcos, benyúl a zsebébe és átnyújt 1 papírpénzt. Megkapja az útlevelünket, amit
egyből tovább is ad és megyünk vissza a buszhoz. Viszont az ürge a sor végén van, és ha vele
akarnánk menni Raqaba, az tuti, hogy órákat várhatnánk az indulásra. Mivel Szíria nem Jordánia, itt
mindig akad épp induló mikrobusz. Úgy döntünk, inkább megyünk.
Int is a gazdája, bepréselődünk az arab család és az állólámpa közé. A helyiek egyből üdítővel
és szotyival kínálnak, és már robogunk is Raqa felé (100SP). Ja igen, sokszor előfordult, hogy ha
mikrobusszal utaztunk, akkor kettőnkre 3 jegyet számoltak a csomagok miatt (ez teljesen normális,
de nem árt tudni).
Raqaban csak egy szállás van, így nem tudtunk alkudni az árból. Sebaj, egy éjszakára ez is megteszi.
Mikrobusz - mikrobusz - taxi és már meg is érkezünk a Qala el Jabar nevű várhoz, ami az Assad-tó
partján fekszik. A tavat az Eufráteszből duzzasztották fel és tisztára olyan, mintha a tengerparton
állnál. A vár elég gagyi, de fentről szép a kilátás a tóra és a környező fenyőerdővel borított dombokra.
Kicsit meg elidőzünk és megyünk vissza a buszállomásra. Idefelé jövet láttunk egy hátizsákos párt
gyalogolni, mondom is Rékának, ha még mindig gyalogolnak valahol, akkor felvesszük őket. És
megvannak.
Igaz, épp nem gyalogolnak, hanem egy helyi néninél ücsörögnek és várják a buszt.
- Állj meg, tolassunk vissza. - szólok a taxisnak.
Ő csak néz bambán, és nem érti, mit akarok.
Visszatolatunk a párhoz, kipattanok és felajánlom nekik az ingyen fuvart, ők egyből kapnak az
alkalmon. A lány spanyol, a srác francia és 2 éves világkörüli úton vannak. Nemrég indultak
Törökországból és szárazföldön utazva akarnak eljutni minél messzebb, aztán repcsi Ausztráliába,
majd Dél-Amerikába. Kiszállunk a busznál, nekünk indul Aleppóba, nekik meg Raqaba.
Aleppóban iszonyatos a nyüzsgés, épp most kezdődött egy 4 napos muszlim ünnep és mindenki, aki
él és mozog itt van és shoppingol, és persze szemetel. 1 órás szálláskeresés a belvárosban. Többen
javasolták a Spring Flower nevű hátizsákos helyet, hát nekünk nem volt szimpi. Magával a panzióval
nem is lenne gond, de a tulaj egy köcsög. Megmutatják az alkalmazottak a szobákat, kiválasztunk
egyet, megállapodunk az árban, aztán jön a főnök és himmeg-hámog.
- Hát igen, nem is tudom, ez nem 750, hanem 800, de csak mára, és holnaptól már 850, mert
kezdődik az ünnep.
- Hát akkor köszi.
És már megyünk is lefelé a lépcsőn.
Érdekes, máshol nem kezdődött az ünnep. A mi választásunk onnan 200 méternyire levő Al Salem
hotelre esett. Szép, tiszta, erkélyes, melegvizes szoba, alku után 850 SP.
Elindulunk a várost feltérképezni, még nagyobb a tömeg, mint hittem, és mindenki készül a holnapi
ünnepre. Kilószám veszik a cukrokat és a bonbonokat. Mi is vettünk szóróajándéknak vagy negyed
kilót néhány gömbért.
Megcélozzuk a bazárt. Hömpölyög a tömeg. Ruha, arany, fűszer, gyümölcs, teveszőr sál minden
mennyiségben, na és persze a híres aleppói oliva szappan. A szappanokat kizárólag olívaolajból
készítik és a babér olaj hozzáadásával lesz a szappan még értékesebb. Ugyanazt az antik receptet
használják ma is az elkészítésére, mint régen. Kézzel készítik, kézzel formázzák, kézzel nyomják rá
a gyártó pecsétjét, egyszóval minden úgy történik, mint évszázadokkal ezelőtt. A szappant kézzel
darabolják fel és 10-12 hónapig a szabad levegőn hagyják száradni. A legolcsóbb az 1, majd a 3 éves,
és a legdrágább a 6-8 éves szappan, mert annál hatásosabb, minél érettebb. Ha félbe vágjuk, akkor
vastag barna a széle, és élénk zöld a közepe. Szárazon évszázadokig eltartható.
Kiérünk a bazárból, előttünk a várhegy, tetején pedig a szépen kivilágított vár. A látvány döbbenetes,
ezért inkább mi is leülünk és élvezzük. Az az igazi várforma vár, amit csak a filmekben látsz. Teljesen
ép várfalak, hatalmas bástyák, várárok, na és az esti díszkivilágítás.
Mellettünk a Radisson és néhány puccos étterem, pálmafás park és egy medresze (muszlim vallási
iskola).
Hazafelé a piacon még iszunk egy szuper juice-t, mint tudjuk Szíriában a legfinomabbak. Ajánlom
figyelmedbe a koktél (vegyi gyümi) névre hallgatót.
Mivel Aleppóban teltház van, ezért inkább kiruccantunk vidékre, első megállónk a Qala At Samaan
vagy más néven Szent-Simeon kolostor. Darret Azzeig mikrobusszal, aztán teherautó stoppal
mentünk, az elágazásnál tett ki, innen még 10 perc séta a hangulatos fenyőerdőben, és meg is
érkeztünk a parkolóba. Találtunk egy nyilat, miszerint ha balra tartunk, akkor egy körtúrát tehetünk.
Pár perc séta után már látszott a kerítés lépcsőzetessége. Pont mintha nekem találták volna ki, adták
magukat a lépések. Fel is másztam a 4-5 méter magas falakra és csodálatos panoráma fogadott.
Intettem Rékának is. A kertben olajfák, alattunk a kanyargó országút és a közeli kis falvak, na meg
a fenyőerdő. Hamarosan már a kertben sétálunk és fotózzuk a tökéletes állapotú, közel 2000 éves
bizánci templomot.
Ami egyébként a kora-bizánci időszak legfontosabb keresztény emlékhelye, V.
század óta híres zarándokhely és miután Szent-Simeon bekattant, itt töltött el 36 évet remeteként. A
hely tényleg szuper, na de azért 36 év magányban, huh, ez nem nekem való.
A templom épülete hibátlan, boltívek tömkelege, tökéletes állapotú kőfalak, csak a tető hiányzik róla.
Csak ámultunk és bámultunk.
Ahogy kinéztünk és figyeltük a tájat, feltűnt egy elágazás.
- Szerintem ez a leágazás, ami Ain Daraba visz. Mit szolnál, ha lemennénk itt az olajfák között, és
megspórolnánk egy csomó gyaloglást.
- Én benne vagyok. - felelte Réka.
A templom kertjéből kiérve, hamar rátaláltunk a lefelé vezető ösvényre. Helyenként kerteken
mentünk keresztül, máskor szúrós cserjéket tapostunk le, és 15 perc múlva már lent voltunk a főúton.
Ain Dara nem volt kiírva, de az első autót leállítottam és kiderült, hogy jól tippeltünk. Pár perc múlva
törökök kocsijában ültünk. Ők házhoz vittek. Felmásztunk a dombra, de a hely nem hozta azt, amit
vártunk.
Mindössze néhány arc nélküli oroszlán.
Azért elcsattant egy-két fotó és gyalogosan indultunk a főút felé. Hamarosan 2 spanyol nő vett fel.
Visszaértünk Darret Azzeba és megkerestük a Danaba vezető utat. Megjegyzem, nem volt nehéz:
balra Aleppóba jutsz, tehát csak a jobbos lehet. Sétálunk a tűző napon, amikor 3 fiú invitál be minket
kávéra.
Pillanatokon belül az asztalon vár minket a tűzforró kardamomos fekete. Persze cukor nélkül. Réka
nem nagy kávéivó, de azért illendőségből ő is megissza. Eligazítanak, merre menjünk és haladunk
tovább. A falu szélénél kiállunk stoppolni, teherautó megáll, elvisz pár kilométert, majd kitesz az
elágazásnál. Nézzük a tájat, a hegyeket és a kősivatagot, amikor tuk-tuk jön felénk rakás gyerekkel.
Lassítanak, és felénk intenek. Felszállunk, és együtt robogunk Dana felé. Az egyik kislány beszél
angolul és érdeklődik, kik vagyunk és mi járatban errefelé. Sajnos túl sokat nem tudtunk beszélgetni,
mert hamar véget ért az utazás. A buszállomásra szeretnének fuvarozni, de megkérem őket, hogy ne
tegyék.
Kiszállunk és pár perc múlva helyi menő csávók visznek Danaba, és kitesznek a város (inkább falu)
közepén.
Nézünk ki a fejünkből, senki nem beszél angolul, most merre.
Mutogatjuk a könyvben az arab nyelvű írást: Qalb Lozeh.
Vakarják a fejüket, töprengenek, és összevissza mutogatnak. Végül az egyik szól egy cimbijének.
A srácot Hasamnak hívják, és perfektül beszél angolul. Aleppóba jár egyetemre, és mint később
kiderült, Shakespeare-t olvas eredetiben, a kedvence az Ahogy tetszik. 19 éves, de sokkal érettebb
a korosztályánál és kicsit bezárva érzi magát ebben a faluban. Szinte csak klasszikusokat olvas, és a
filmekből is ezeket nézi.
- Kalandregényeket vagy krimiket nem olvasol? - kérdezzük.
- A kommersz irodalomra gondoltok? - kérdez vissza a 19 éves zseni.
- Aha.
- Az nekem túl unalmas. Elkísérhetlek benneteket Qalb Lozehba? Még soha nem jártam ott.
- Persze, de mi nem tudunk neked fizetni. - felelem kissé óvatosan.
- Nem, nem dehogyis. Csak jól esik valakivel angolul beszélgetni és eszmét cserélni.
Felszálltunk a buszra, ő akart fizetni és erről a szándékáról nem tudtuk lebeszélni, újabb busz és a
sajátját itt sem hagyta, hogy kifizessük.
- Most már állítólag közel vagyunk. - jelzi Hasam.
Gyalogosan indulunk, és pár perc múlva már rengeteg kölyök szegődik mellénk. Az egyik házból
középkorú férfi lép ki és beszédbe elegyedik Hasammal. Majd így szól pár perc múlva:
- Nagyon boldog lennék, ha bejönnétek hozzánk egy teára. - tolmácsol Hasam.
- Miért is ne. - felelem.
- Kövessetek.
Belépünk a házba, termetes asszonyság jelenik meg és mosolyog. Betessékelnek a nappaliba. Zöldre
festett falak, néhány vallási kép a falakon, párnák a földön és hatalmas padlószőnyeg. Leültetnek a fő
helyre, és mindenki velünk akar fotózkodni. Hamarosan én is előkapom a gépem, és készítek néhány
közös képet.
A kommunikáció kissé nehézkes mivel nincs közös nyelv, és csak Hasamra tudunk támaszkodni.
Elfogyasztjuk a finom és forró teát, majd ránézek az órámra: 3 múlt, ideje továbbállni. Illendően
elbúcsúzunk, és az úton várjuk a buszt. Persze itt sem kell sokat várni, és már robogunk is Qalb Lozeh
felé. A helyiek szerint csak 4 km, de több mint tízet mentünk, és már mindenki kiszállt. A sofőr külön
elfuvaroz minket. Pechünkre a templom épp zárva, körülötte rengeteg ember ücsörög és beszélget.
- Temetés van. - közli Hasam.
- Ezt miből látod. - kérdem naivan.
- Az emberek öltözetéből. Másszunk be. - javasolja.
- Nem gáz? - kérdem én, mivel nem ismerem a helyi játékszabályokat.
- Dehogyis.
Felmásztunk a falon és egy jól irányzott ugrással már bent is találtuk magunkat.
A buszos közben megvárt minket, és kicsivel több pénzt szeretett volna, mint amennyit mi
gondoltunk. Nem sok, de a tipikus arab mentalitás, nem szól előre, hanem a végén közli és kész
tények elé állít. Ha először közli azt, hogy „Gyerekek, messze megyünk, ennyi meg ennyi lesz. Jó ez
így?”, akkor van választási lehetőségünk, de nem a végén hímezni-hámozni. Persze kifizetjük a pénzt
és útközben az emberek is kezdenek gyülekezni. És csodák csodájára a busz bevisz minket Aleppóba,
mégpedig a szállásunk közelében levő állomásra. Hasam ragaszkodik ahhoz, hogy hazakísérjen. Mivel
jól ismeri a levágásokat, pikk-pakk hazaérünk. A ház előtt elbúcsúzunk és szeretnénk megtámogatni
nemi pénzzel a segítségéért, mondván fizetés. Ő csak a fejét ingatja, és ennyit mond:
- No way.
Hálát nem várva búcsúzik és megy tovább útjára.
Vidéken már jártunk, de azért Alleppót se ártana megismerni. Először az örmény negyeddel kezdjük,
aminek a hangulatát nehéz leírni, elképzelni is csak az tudja, aki járt már ott. Sétálunk az utcán,
mindenfelé szűk sikátorok, helyenként kő, máshol faerkélyek, ottomán házak, néhol közértből
hazasétáló emberek.
Szinte minden utcában van többszáz éves udvarház, ami ma elit kávézóként
vagy panzióként funkcionál. Ezeket persze mi is felkeressük, és ámulunk a belső kerteken és a szépen
kialakított éttermen vagy magán a lobbin.
Szinte minden étterem teli van virágokkal, hangulatos lépcső vezet az emeletre, a falon képek,
kardok vagy egyéb dísztárgyak. Néhol vitrin mögött korabeli porcelán csészék és teaszettek.
A negyedben rengeteg a templom: ortodox, szír, stb. Mi is felkeresünk néhányat, nekem a
legjobban az örmény templomok tetszenek. Eddig általam soha nem látott formájú keresztek, díszes
faragványok és persze maga a kőből készült kápolna hangulata.
Ünnep révén sok árus nem nyit ki, viszont így látszanak teljes egészében az épületek a fa kapukkal és
a kovácsoltvas erkélyekkel. Sok házon tenyér formájú kovácsoltvas kopogtató hívogat.
Kiérünk az örmény negyedből, az utcán jóformán csak törökök vannak, a nők úgy néznek ki, mint
nálunk a batyus cigányok.
Átsétálunk a bazárba. Az egyik soron bűz csapja meg az orrunkat, és hamarosan feltűnik a forrása
is. Mindenhol birkát vágnak, és a macskaköveken folyik a vér. Helyenként slaggal mossák le, amiben
persze te is bokáig jársz. Az ember alig várja, hogy túljusson ezen a részen, de nem könnyű, az egyik
helyen most szúrták le, a másikon már nyúzzák a bőrét, a harmadikon belezik.
Most, hogy e sorokat írom, megint érzem az orromban ezt az áporodott szagot.
Ezen az ünnepen (Eid-Al-Adha) a gazdagok vágnak ingyen birkát a szegényeknek.
Pár lépés után juice árus, fűszeres és ruhaárus. Jobbról előzünk, épp jön szembe a kukoricaárus.
Eddig éhes voltam, de most valahogy elment az étvágyam.
Hamarosan betérünk egy mellékutcába és feltűnik egy magyar-arab nyelvű tábla:
Bölcsőjét kereste a magyarnak
Hírneves keletkutatónk Kőrösi Csoma Sándor, aki zarándokútja során 1820. április 13. és május 19.
között Aleppóban tartózkodott.
Emlékére állította születése 200. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia.
Aki Aleppóban jár, nem hagyhatja ki a nagymecsetet. A nőkre egész testet fedő ruhát adnak, a
pasiknak pedig hosszúnadrágban és vállat takaró ruhában lehet csak belépniük. Ünnep lévén a
mecset teli van élettel, rengeteg gyerkőc játszik, felnőttek pihennek, és sok hívő imádkozik.
Innen felmegyünk a várba, hatalmas terület teli zegzugokkal, titkos átjárókkal, török fürdővel,
kápolnával és alattunk az egész város.
Szóba elegyedünk egy turizmus szakos sráccal, és ő kalauzol
körbe minket. A kijáratnál készítünk egy közös képet és elbúcsúzik.
Sétálgatunk a sikátorokban, fiatal srác lép hozzánk. Elkezdünk vele beszélgetni, mint kiderül
szappangyáruk van és meginvitál magukhoz egy teára.
- Gyertek át hozzánk beszélgetni, 1200 éves bizánci házban lakunk.
Válaszunk egyértelmű.
- De előbb még el kell mennem a közértbe venni pár dolgot. Tartsatok velem.
Bement a közértbe, és miután kilépett, a kezünkbe nyomott egy-egy üdítőt. Próbáltam kifizetni, de
nem hagyta.
- A vendégeim vagytok.
A közért előtt újabb birkavágás, ezúttal tej is folyik a szerencsétlen párából. Követjük a srácot egyik
sikátorból a másikba. Ő pedig lelkesen mesél a környékről és a szappangyáraikról. Megérkezünk egy
kőfalhoz, becsönget és hamarosan az egyik nővére invitál be minket az udvarba. Kapunk széket és
gyönyörködünk az 1200 éves épület patinájában. Ők kivilágítják az udvart, így még szebb. Kiderül,
hogy szállítanak az Auchannak és a Carrefournak is. Bevisz minket a családi szappan szentélybe, olyan
mint egy boros pince. A szappanok évjárat szerint kiválogatva és hangulatosan megvilágítva.
Nyilván rákérdezünk, mennyiért adja. Jóval drágább, mint a piacon, de ez talán igazi.
Persze ő nem egyet szeretne eladni, hanem egyet a bátyámnak, apámnak, anyámnak…
Végül veszünk pár darabot és elbúcsúzunk. Közben persze rájöttünk, hogy az egész csak marketing
húzás volt, de annak viszont szenzációs, le a kalappal előttük.
Nem írtam még a Holt városokról, természetesen ezeket sem hagytuk ki a programból.
Serjilaban kezdtük, ahova több átszállással jutottunk el. A város már több ezer éve is lakott volt:
arámiak, bizánciak, rómaiak, stb. Az épületek java teljesen épen maradt, kivéve a fa tetőszerkezetet.
Találtunk fürdőházat, meleg szobával, szaunával és káddal (romok), lakóépületeket, istállót, szőlő- és
olivapréselő üzemet, templomot, piacteret.
A falak illesztése döbbenetesen precíz és a legtöbb épületen ősi szimbólumokat látni. Eddig a világon
szinte bármerre jártam, mindig feltűnt egy szimbólum, az élet virága (Piramisokon, Törökországban,
buddhista helyeken). Itt is. Most már tényleg utána kell járnom, hogy lehet ez.
Felmásztam több épület tetejére és innen szemléltem a tájat, még így 2000 év után is stabilabb
némelyik, mint a mi paneljeink.
Turisták vagy hárman rajtunk kívül.
Miután körbejártuk a várost, beültünk a kajáldába falatozni. Tökéletes napsütés, alattunk egész
Serjilla és némi bosszankodás a kaja ára miatt. Kaja után gyalogosan indultunk Al Baraba, sokat nem
kellett trappolni, motoros öregúr áll meg mellettünk. Int, szálljunk fel. Simán.
Nyeregbe pattantunk és robogtunk Al Bara felé, körülöttünk füge, gránátalma és oliva ültetvények
váltják egymást. A bácsi a faluba érve letér a főútról és beáll az egyik ház elé. Öltönyös úriember
üdvözöl minket. Pechünkre angolul nem beszél, de hellyel és kávéval kínál minket és kéri, várjunk pár
percet. Nem értjük a szituációt, de azért várunk.
Az öltönyös telefonál és pár perc múlva megjelenik Ahmed, a hatalmas kékszemű góliát.
Hibátlanul beszéli az angolt, és mint kiderül jogásznak tanul, politikai pályán szeretne érvényesülni
és a hobbija a valláselemzés. Ő muszlimnak született, volt imám (vallási vezető-pap), de miután
elolvasta az ótestamentumot, rájött, hogy nincs semmi új az iszlámban. Az ő szavaival:
- Mindent az ótestamentumból loptak. Én inkább otthagytam az iszlámot és megkeresztelkedtem.
Most pedig az ótestamentumot készülök összehasonlítani a tórával.
Elmesélte, hogy a környező terület nagy része egykoron az ő családjáé volt.
- Ahmed, ebben a faluban rengeteg a kék szemű gyerek, mi ennek az oka?- kérdem én.
Ő felnevet.
- Hát igen, mi az arámiak leszármazottai vagyunk, bar mára már sajnos senki nem beszéli itt ezt az ősi
nyelvet. Én most keresek tanárt, akitől megtanulhatom őseink nyelvét.
- Akarjátok látni Al Bara romjait?
- Naná! Azért jöttünk.
- Akkor gyertek.
Megisszuk a kávét és indulunk. Felülünk a jogász Skoda pickupjának a platójára és irány a romterület.
Ahmed lelkesen mutogat és mesél az épületekről. Ez a nagyapám háza, mutat egy többezer éves
épületre.
Itt élt az öreg, mi pedig gyerekkoromban ide jártunk játszani és bújócskázni. Haladunk tovább,
egyszer csak rémület ül ki az arcára.
- Úristen! - áll meg meredten.
- Mi történt? - kérdezzük egyszerre.
- Ezt nem hiszem el. Ez a bizánci oszlop pár napja meg teljesen épen állt. Most meg darabokban hever
a földön és hiányzik az oszlopfő. Látjátok ez a gyékényt?
- Igen.
- Ezt azért tették ide, mert ezzel könnyen eltudták gurigatni az oszlopfőt, aztán néhány erős ember
beemelte egy teherautóba, és huss. Bottal ütheted a nyomát.
Egyből nekikezdett telefonálni és jelentette az esetet.
- Gyertek, menjünk tovább! Remélem, mást nem vittek el.
Mutatott nekünk néhány olajsajtolót és arámi nyelvű feliratot, majd átsétáltunk a többi épülethez.
- Valaha itt dolgoztam asszisztensként, egy francia régész mellett, amit itt láttok, az 3 év munkája.
Sok értékes leletet találtunk, de én figyelmeztettem, hogy éjszakára ne hagyjon itt semmi értéket. De
hiába. Rengeteg értékes leletet loptak el innen, őseim földjéről.
Miután körbejártuk a főbb látnivalókat, visszakísért minket a faluba és elbúcsúztunk.
Először stoppal, majd busszal haladtunk Aleppó felé.
Közben pedig beszélgetünk.
Döbbenet, hogy itt a világ végén milyen emberekkel hoz össze a sors, intelligensek, Shakespeare-t
olvasnak vagy vallásokat elemeznek.
Másnap visszatérünk Hamaba (95 SP), lepakolunk a már jól ismert Cairo hotelben és leintünk egy
taxit a bejárat előtt. A fickó alapból gyanús, öltöny, fotók a környékről, és egyfolytában szövegel.
Kivitetjük magunkat az Al Hamrai buszhoz. Persze ő váltig állítja, hogy pénteken nincs busz, és taxival
mennyivel kényelmesebb nekünk, de ez minket nem hat meg.
Busz tényleg nincs, de a helyiek előre mutogatnak, gyalogolunk vagy tíz percet és feltűnik egy
forgalomirányító rendőr. Megszólítom, ő int, üljünk le, majd segít.
Rövid várakozás után leint egy mikrobuszt, és mutatja, üljünk be. Jó 45 percet utazunk, miután
megérkezünk Al Hamraba. Itt kiszállunk, és egy rozzant, ezeréves, jeepneyre hasonlító járművel
haladunk tovább, benne két vigyorgó sráccal. Robog a verda, és hamarosan megérkezünk a
méhkaptár formájú házakhoz.
Törökországban, Harranban már láttam ilyet, de állítólag Közép-Afrikára jellemzőek ezek a házak.
A falut hátulról közelítjük meg, de már az elsőként feltűnt kislány is csak azért jön, hogy pénzt
kéregessen. Jött még egy, Réka lefotózta a méhkas ház előtt, persze már ő is tartotta a markát. 1 perc múlva
már vagy 10 kölyök nyüzsgött körülöttünk, így hát mi is rövidre zártuk a látogatást. Egészen a főútig
követtek és egyfolytában tarháltak.
Hát igen, ha adunk pénzt, akkor rászoknak, ha meg nem, akkor mi vagyunk a köcsög turisták. Én
inkább a B verziót választom.
Átstoppolunk Saroujba, itt is akad még néhány házikó és a helyiek is kedvesebbnek tűnnek.
Persze egyik házat sem lakják: némelyik kutyaól, istálló vagy sufni. Viszont jól néz ki a fotókon a két
méhkas ház közé kifeszített damilon száradó ruhák tömkelege.
Az egyik méhkast meghagyták tájháznak, ide egy kislány invitál be minket. Az épület kívülről olyan,
mint a süvegcukor, amit gyerekkorunkban kaptunk szüleinktől. Az ajtó parányi, ablak nincs, a két
helységből álló ház viszont kellemesen hűvös, hála a vályogtégláknak, na meg a plafonban elhelyezett
ventillátornak.
A falon szőttesek, fotó a miniszterelnökről, óra és régi ruhadarabok. Ha felnézel, tökéletesen
látszanak a körkörösen felrakott téglák. Készítettünk pár fotót, és végül adtunk némi pénzmagot
a minket kalauzoló kislánynak. Még benéztünk pár üres házikóba, az egyikből csirkék jöttek ki, a
másikban kutyus hűsölt, a többi pedig hamarosan már az enyészeté lesz.
Időközben megnőttek az igények, az emberek téglaházakban akarnak élni, ami sokkal nagyobb,
tartósabb és kényelmesebb. Őket is meg lehet érteni, de ezzel sajnos hamarosan kihal a közelmúlt
egy igen érdekes emléke. Sétálunk tovább, újabb kölykök jönnek, eleinte csak tollat kéregetnek, majd
pénzt, de mivel egyiket se kapnak, elkezdenek dobálni minket.
Hát igen, bármerre jársz a világban, erre nagyon figyelj!!!
Eleinte kezdődik a cukorral (Hello Bonbon), aztán a toll, végül a pénz.
Sajnos több helyen láttam végigmenni ezt a folyamatot, és az én véleményem, hogy jobb egy
köszönet és fotó, mint megváltoztatni a többszáz éve kialakult életformát.
De ha már itt vagyunk, akkor nézzünk el a közeli Qasr ibn Wardan palotába is. Tőlünk még 8 km,
de időnk van bőven. Gyalogosan indulunk el, egy motor fékez mellettünk, barátságos srác vesz
fel, és ingyen fuvaroz el a palotához, ami erődnek épült. Justinianus bizánci császár építtette a VI.
században, afféle védvonal részeként, mely a beduinokat és egyéb nomád népséget hivatott távol
tartani, de templom is épült hozzá. Homlokzata viszonylag jó állapotú, fekete bazalt és sárga téglából
épült. A legérdekesebbek a bejárat feletti szimbólumok: van itt naptár, nap, korsó, hal, bizánci
kereszt és sok más egyéb faragvány.
Végül is semmi extra, de ilyen típusú palotát még nem láttunk.
Sétálunk a főút felé, amikor az első házból turbános ember lép ki, először franciául, majd angolul
invitál a házába.
- Ingyen van! - teszi hozza.
Újabb nagy találkozás!
Az ürge ebben a házban született, francia felesége van és jelenleg Párizs közelében dolgozik, mint
lovasoktató és idomár. A felesége 5 nyelven beszél folyékonyan, több könyvet irt, állandó szereplője
a médiának és kedvenc témája az arab nők élete. A hölgy sok-sok évvel ezelőtt vetődött valahogy
ide, és töltött el 1 évet ebben a kis faluban, ekkor ragadt rá a nyelv és újdonsült barátunk. Teljes
harmóniában élnek Párizsban és néha itt, mindkét gyerekük beszéli a franciát, az arabot és az angolt
is. Miközben békésen teázgatunk, elkészül az ebéd is. Lepénykenyér, padlizsános lecsó, sült zöldségek
és sült csirkecomb. Minden nagyon finom és jóízűen lakomázunk. Megiszunk még egy-két teát, majd
búcsút veszünk.
Hamaba több stoppal jutunk vissza még sötétedés előtt. Sorra vesszük az ismert éttermeket és iszunk
egy fincsi juice-t.
Utolsó napunkon sorra vesszük Damaszkusz látnivalóit, majd visszabuszozunk Ammanba.
még több kép itt
Szíriából kilépni sokkal macerásabb, mint belépni. Cuccokat kipakolni, sorbaállni, kifizetni az 500 SP
kilépési illetéket (állítólag megszűnt, de mi nem így tapasztaltuk). Belépni Jordániába, új vízum, sok
stempli és robogunk tovább Amman felé. Megérkezünk Ammanba, Réka úgy dönt, hogy kivesz egy
szobát, lesz, ami lesz. És mennyire igaza volt.
Ammanra 1 óra is túl sok, vagy csak mi voltunk kissé kritikusak Szíria után.
Na de tényleg, nincs egy frankó bazár vagy érdekes műemlék (citadella), oké van zöldségpiac, de
Szíria után ez már nem ad semmit. A Lonely Planet gyalogtúráját végigjártuk és csodálkoztunk.
- Ennyi?
Este pár órára lepihentünk a szobában.
Kitaxiztunk a 7th Circle-re, persze a taxis váltig állította, hogy onnan nem megy busz a reptérre, ehhez
képest leparkolt, és mögöttünk megláttam a buszt.
Gyors átszállás, reptéren uccsó falafel és kávé a becsekkolásig.
Az én gépem korábban indult, de Rékának megígértem, ha lehet, még kijövök.
Becsekkoltam, jönnék ki. Nem akarnak kiengedni, és nem értik, miért nem maradok veszteg a
légkondis reptéren. Én meg nem értem, hogy ők miért tartanának bent, amikor még több mint
2 órám van a gép indulásáig. Végül körbejárom a ranglétrát és a legfőbb tiszt engedélyével
visszamehettem még Rékához mandarint enni.
Aztán fájó búcsú és irány Bangkok. Szerencsére napközben annyira kivégeztem magam, hogy
Bangkokig végigaludtam az utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése