2016. április 25., hétfő

Barlangtúra Guatemalában

Tikal piramisai után, a poptuni toronykarsztok felé vettük utunkat. Tuk-tukkal kivitettük magunkat a buszállomásra, amit ki tudja miért a piac közepére tettek. Volt itt hittérítő mikrofonnal, játékterem, újságos, zöldséges és turkáló is. Buszunk összevissza farolgatott, mire ki tudott tolatni az árusok közül. 






Ráálltunk a főútra és maxi gázzal haladtunk a mészkőhegyek felé. Menet közben bámultam ki a fejemből. Hopp ott egy pláza, Pizza Huttal meg a szokásos amcsi multik és multiplex mozi a legújabb filmekkel. Aztán feltűnt, hogy minden villanyoszlopra ráfestették a Lider szót. Sejtettem, hogy valami politikai párt lehet és végül bebizonyosodott, hogy ők itt a helyi Fidesz. A városszéleken pedig Texaco és Shell benzinkutak várták a tankolni vágyó autósokat. Mázlinkra buszunk nem Poptunba, hanem Rio Dulcéba ment, ezért minket házhoz szállított a Finca Ixobel tanyához. Amit több mint 20 éve alapított a ma is itt élő amerikai hölgy. Megvettek a férjével egy nagyobb birtokot, amit időről időre bővítettek és elkezdtek lovakat és tenyészteni, illetve a pihenésre vágyó turistákat elszállásolni ebben az idilli, csendes, nyugodt környezetben. Hogy a pihenést még kellemesebbé tegyék a birtok közelebbi véginél mesterséges tavat is csináltak, amiben nagyon jókat lehet csobbanni.


Akinek ez is kevés vagy több aktivitást szeretne (mint mi), annak szerveznek lovas túrákat vagy mehet barlangászni. A tanyán dolgozik több külföldi önkéntes, van saját pékségük és különféle árkategóriájú bungalójuk is. Mi beköltöztünk az egyik fa tetején lévő, teraszos, függőágyas, áram nélküli kalyibába. A teraszról jól körbelátni a birtokot uraló fenyvest és az alattunk lévő tisztást.




Délután megismerkedtünk a pékség frissen készített fahéjas csigájával és élveztük a zajmentes környezetet. Felírtuk a nevünket a falon lévő cetlire a másnapi barlangtúrához (River Cave) és bíztunk benne, hogy nem csak ketten leszünk, mert minél többen jönnek az ár is annál kedvezőbb lesz. Végül csak mi lettünk a túrára (120 Q/fő), de így legalább nem kellett alkalmazkodnunk máshoz.
Reggel megismerkedtünk Joshuával, aki Amerikából jött ide a furgonjával. A biztonság kedvéért magával hozta a feleségét és a kislányát is. 5 hónapig végig kempingeztek, leparkolták a kocsit és beálltak pár hónapra önkénteskedni kosztért és kvártélyért cserébe. Ő a turistákat kalauzolja és elvégzi a ház körüli munkálatokat, míg a párja az állatokat gondozza. Joshua elmondta, hogy mire figyeljünk útközben és már indultunk is. Nagyon mókásan nézett ki, nem hozott magával hátizsákot, hanem olyan nylon zsákba pakolta cuccait, mint amilyenekben nálunk a hagyma meg a krumpli van. Állítólag ebben kevésbé izzad a háta.
Menet közben csapódott hozzánk Lady, a tanya egyik kutyusa és kísért minket a kétórás túrán. Majdnem végig terméketlen talajon haladtunk, ahol a szomszédos farmerek állatokat legeltetnek. Tökéletesen látszott, hogy egykoron itt őserdő volt, de már kiirtották. És a szomszédos dombokról pedig villanyfűrész zaja visszhangzott. Jushua mesélte, hogy itt nincs ára a földnek és több farmer megveszi az őserdőt, kivágja és legeltet rajta.



Döbbenten hallgattam.
Nyilván így rengeteg őshonos állatfaj elköltözik vagy elpusztul.
És mindezt miért?
Csak hogy legeltessenek, néhány csont sovány tehenet rajta.
Mert ha még tudna termelni rajta évről évre, akkor az ember valahogy jobban megérti, de ez majdnem olyan, mint amikor Raja Ampaton a rohadék kínai teknősöket ölt, hogy a húsával halásszon tonhalra. Sajnos se ott, se itt nem tesz ellene senki.
Az egyik tehén hátán vérnyomokat láttunk, Joshua mesélte, hogy ezeket a vérszívó denevérek ejtik és rendszeresen csapolják esténként a bocikat. A tehenek jóformán nem is érzik, a denevérek pedig napról napra visszajárnak a gazdaállathoz és csapolják őket. A kis rohadékok csak és kizárólag vérrel táplálkoznak.

Már kezdtük unni, hogy végig a tűző napon gyalogolunk, amikor elértük az őserdőt. Természetesen itt is Lady ment elöl és szaglászott mindenfelé. Az erdőben árnyékban, viszont sokkal párásabb terepen haladtunk lépésről lépésre. Az utolsó szakaszon meredeken vitt az út lefelé aztán feltűnt a bejárat.
Váó!


Joshua bent gondosan elrejtette a kajával és vízzel teli hátizsákunkat. A cipőt és a zoknit magunkon kellett hagyni, mert nem tudunk végig úszni, hanem sokszor, kúszni mászni kell majd. Mindenesetre a barlang rászolgált a nevére.
Egyből vizes szakasszal kezdtünk és pár méter után már úsztunk, a hűsítő barlangi patakban. 


Nagy kontraszt volt a kinti forróság után és sokszor csak kapkodtunk a levegőért, de aztán beállt a rendszer és egyenletesen tudtunk úszni befelé. A méretek nagyon impozánsak sokszor több tíz méter magasan volt a plafon és nagyon látványos alakzatok csüngtek róla. 



Miután kijöttünk a vízből, továbbra is a patakot követtük. Párszor fel kellett mászni a sziklákon, aztán megint csobbanás. Nem is baj, mert Kuba óta nem volt rajtam a cipő és igen sárosan pakoltam el.
Most legalább kimosom. Közel egy órán keresztül meneteltünk egyre beljebb és beljebb a föld gyomrába, mire megérkeztünk a vízeséshez.
-Ha akartok, akkor fentről be lehet ugrani a vízbe - mutatott a vízesés tetejére Joshua.
-Naná – feleltem.
És már másztam is.
Móni is feljött és ő vállalta, hogy világit nekünk, amíg kiéljük a beteges perverziónkat. Egyik csobbanás követte a másikat, aztán még elúsztunk a szifonhoz, ami utunkat állta. Innen tovább már csak a búvárok tudnak menni, ezért nekünk elérkezett a visszafordulás ideje. A bejáratnál természetesen Lady hűségesen várt ránk és tudta, hogy az uzsiból neki is jut pár finom falat. Az én vegás szendvicsemmel nagyon nem akart megbarátkozni, de Mónitól kapott húsit is. Bár nem érdemelte meg, mert a napra kitett zoknijaink közül az egyiknek nyoma veszett. Mutattuk neki és kicsit sunyított. Valahová eltökítette, de nem lett meg. Visszafelé sajna nincs másik út, de Joshuával végig dumáltuk az utat. Visszatérünk a birtokra és meghívtuk egy jó hideg sörre, először nem akarta elfogadni, de végül kötélnek állt a barna sör láttán. Ő figyelmeztetett, hogy délután mindenképpen nézzük át egymást, mert errefelé van bőven garapata. Nem értettük, aztán mondta angolul, hogy tick, hát így sem világosodtunk meg, majd magára mutogatott. A bőrén töménytelen kullancsot feketéllett, gyorsan magamra néztem.
Basszus ennyi összesen nem volt rajtam egész éltemben, mint amennyit itt felszedtünk. Csak a bokámon 15-öt számoltunk össze. A délután hátralévő részére megvolt a program. Nem tudok pontos számot mondani, de kettőnkről minimum 150 darabot sikerült likvidálni. Szerencsére ezek nem olyanok, mint a hazaiak, hogy könnyen beszakadnak, így sértetlenül ki tudtuk ráncigálni az összeset.

A folytatásban a Rio Dulce madárrezervátumot járjuk be kajakkal:
Kattints IDE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése