Myanmar sem a régi

Myanmarba, alias Burmába elért a változás szele. Az, hogy ez jó vagy rossz, nem a mi feladatunk eldönteni. Egy biztos, két év alatt a XIX. Századból próbálnak felzárkózni a jelenbe. Eddig nem voltak bankok, ATM, Wifi, plázák, új autók, plazma TV-k, se menő ruhaboltok vagy svájci óra szalonok, egyszerre beszakadt minden.

 

Piaci szempontból nézve nem csoda, hiszen Délkelet-Ázsia második legnagyobb országa 53 millió ember otthona. Először jött a Johnson & Johnson, aztán a Coca Cola, mára itt van a Mango, a Zara és a L'occitane is. Igaz, hogy a nép fele TV-t is csak a kocsmában lát, vagy ott se, de van az a réteg, aki viszont eddig nem tudta mire költeni a pénzét. A fejlődést nem lehet megállítani.
2010-ben robbantak a be a mobiltelefonok az országba és csak spéci frekvencián működő kínai készülékeket lehetett kapni potom 2000 dollárért, mára már a te telefonod is működhet, ha veszel hozzá helyi kártyát. Megjelent a Huawei olcsó telefonokkal (50-100 USD) és a Samsung az okos telefonokkal is. Szinte mindenkinek van mobilja, még a szerzeteseknek is és ezen keresztül látogatják a népszerű közösségi portálokat. A mostani rezsim is rájött arra, hogy nagyobb lóvé beengedni a multikat, mint még jobban kizsigerelni a havi 50 dollárból tengődő embereket.

Az ország sokáig tiltólistán volt a biztosítók vagy az utazási irodák rendszerében, de 2013. december 16-29 itt rendezték meg a SeaGamest, ami óriási előre lépés. Ezek az ázsiai olimpiai játékok évről évre a föld lakosságának több mint a felét leültetik a TV elé.

Na, ezt tavaly itt rendezték meg mindenféle konfliktus és zavargás nélkül. Igaz, hogy a nyitó és a záróünnepséget kínaiak tervezték. Na, bumm.

Aztán eddig a közlekedés is csak gyerekcipőben járt, kocsik is alig voltak. Ma pedig sorra nyílnak az új és használt japán és európai autókereskedések. Egyik városból a másikba pedig már nem csak csirkés buszok mennek, hanem hiper-szuper high tech Scania és Neoplan buszok is. Ott még vizet, takarót, fejpárnát és fogkefét is osztanak az utazóközönségnek.

Na, de nézzünk körül jobban az országban milyenek is azok a részei, ahová tavaly még a turistákat sem engedték be. Eddig csak repülővel mehettél az országba, de most már Thaiföld felől a szárazföldön illetve a vízen is beléphetsz. Mi is ez utóbbi mellett döntöttünk.

Bangkokban elintéztük a vízumot és Ranongnál kiléptünk Thaiföldről. A csónakos ember fejenként 100 Bathért (700 Ft) átvitt minket a burmai oldalra.

Pik-pak lett helyi arc, aki megmutatta merre van a bevándorlási hivatal. Ott közölték, hogy le kell másolni az útleveleinkben a fényképes és vízumos oldalt. Oké. A közeli másolós 1 perc alatt megoldotta a dolgot. Miután letudtuk a papírmunkát és az ezzel járó formaságokat, újdonsült barátunk motorral elfuvarozott minket a Penguin hotelbe. Eleinte sokalltuk a 20 dolláros szobaárat, de némi séta után rájöttünk, hogy kedvezőbbet nem találunk. A szállás nagyon tiszta és kulturált bár a folyosó és a lépcsőház kissé kórházi hangulatot árasztott magából.

Mellesleg, ha erre jársz, nem árt, ha van nálad thai bath is, mert a piactól kezdve, az éttermeken át, a szállásokig mindennek abban van kiírva az ára. Sőt még a thai térerő is mükszik. Este rátaláltam a Smile nevű étteremre, ami később a törzshelyünk lett. Az országban jellemzőek azok a kocsmák, ahol van csapolt sör és rengeteg finom étel, na ez is ilyen.

Megtalálni is nagyon könnyű, mert ha háttal állsz a bevándorlási hivatalnak, akkor balra 100 méter. A kocsmából jól hallatszott a szomszédban uralkodó party hangulat. Ittam a sört és közben ismerős nóta ütötte meg a fülemet. De valami nem stimmel. Ja, igen a szöveg.

Uh Uh upa Myanmar Style.

Hát ide is betört. Éljen. Jót derültem rajta és miután kiürült a poharam hazamentem.

Délelőtt kiderült, hogy Kawthaungból csak repülővel vagy hajóval lehet észak felé menni. Út van, de turistaként nem szállhatunk fel a buszra, mert állítólag veszélyes és senki nem ad nekünk buszjegyet. Több helyen is próbálkoztunk, de mindhiába. Két lehetőség van a hajó 40 dollárért vagy a repülő 51-ért. Mesivel a hajót választottuk, de sajnos több napig nem járt, ezért maradt a gyorsabb és kevésbé látványos repülés.

Mit is keresünk itt tulajdonképpen?

Myanmar partjainál húzódik a Mergui szigetvilág a maga több száz lakatlan szigetével és páratlan vízalatti világával. Na de most jön a de.

Mivel eddig ezek lezárt részek voltak nincs infrastruktúra sem. Sajnos nincsenek hajók, amik odavisznek és szállások sem. Egy szállásról tudtak Kawthaungban az emberek, de az 200 USD/ éjszaka. Köszi, ezt nem kérjük. Vagy befizethetsz Phuketen 6 napos katamarán túrára 2400 dollárért. Persze fejenként.

Én azért bizakodó voltam, hátha az északabbra található városok valamelyikéből be tudunk jutni ezekre a szigetekre.

Kawthaungban túl sok látnivaló nincs eltekintve néhány templomot és a 15-20 kilométerre levő Parker-Beachet. Templomot már láttunk eleget és még fogunk is, ezért inkább a strandra mentünk. Kisétáltunk a kikötőbe és nekiálltunk feltérképezni, mennyiért visznek ki minket a tuk tukos hiénák. Eleinte 10 dollár körüli összegeket mondtak, de végül az egyik 6000 K-ért (burmai pénz, 1000K = 1USD) elvállalta. Pár percen belül megállt valahol és kiderült, fogalma sincs, hogy hova akarunk menni.

A házon feltűnt az angol nyelvű szöveg: Turista Információ.

Segítőkész bácsika jött ki és kérdezte miben tud segíteni. Elmondtunk neki az úti célunkat és ő rögtön letolmácsolta a tuk tukosnak. Na az ürge ezt meghallva vakarta is a fejét, hogy hű meg há. Újratervezett és már mondta is a 10 000 K-t.

Persze csak oda. Ezt mi kicsit erősnek találtuk a 20 kilométeres távra és elengedtük isten hírével. Mindenesetre a bácsival leírattuk a strand nevét burmai nyelven. Kimentünk a főútra és kiszúrtunk egy kávézót. Igen finom kávét és capuccinót kaptunk és még meg sem ittuk, mire lett fuvarosunk. Husszein 6000 helyi egységért repít el minket a Parker-Beachre, sőt ha akarjuk, megvár és vissza is hoz. Emberünk igen vidám fickó és egyfolytában mondta csak mondta, persze a saját nyelvén a rizsát, sok vidám percet szerezve nekünk. Kiértünk a városból és kizöldült a táj. Elrobogtunk a buszállomás és a reptér mellett, egyszer csak egy jelöletlen úton balra fordultunk és vesekő eltávolításon vettünk részt. 

4-5 km zötykölődés az olajpálma és gumifa ültetvények között és már meg is érkeztünk a strandra. Becsaptunk két kókuszt és a lemenő nap fényében sétálgattunk a parton. Természetesen Husszein is velünk tartott és örömmel mutogatta a kagylókat, korallokat és a parti fákat.

Hoppácska. Mi mozog ott?

Husszein fut, lehajol, felmarkol valamit és rohan felénk. A valami nem más, mint egy termetes rák. Kicsit marhultunk vele és lefotóztuk mindenféle pózokban, majd útjára engedtük. 

Hamarosan sötétedik és mi is indulunk vissza a járgányhoz. Megköszöntük a kókuszárus finom italát és ennek örömére ő Mesi kezébe adta a fél éves kisbabáját. Kedvesen megsimogatta az arcát, puszilgatta a buksiját és kölcsönösen megszaglászták egymást.

-          Finom, baba illatú, pont mint az otthoniak.

Same same, but different.

Hazafelé Husszein barátunk felöltötte az ünnepi ruháját és felkészült az esti imára. Myanmar buddhista ország, de sok muszlim él itt és ő is közéjük tartozik. Útközben megszólalt az imám hívószava és több mecsetben elkezdték az imát. Ő előbb hazavitt minket, majd sietett imádkozni. Mielőtt elrobogott volna, a portásunk segítségével lezsíroztuk, hogy holnap reggel szeretnénk, ha ő vinne ki minket a reptérre.

Óraműpontossággal érkezett és fél óra múlva a reptér előtt pakoltuk ki a cuccainkat. Becsekkoltunk a gépre és az egyik kinti kunyhóban vettünk cukornádlevet (300 K).

Nyugodtan szürcsölgettük a mézédes levet, amikor az egyik reptéri alkalmazott szólított meg és közölte, hogy mennünk kell. Ránéztem az órámra, indulásig több mint egy óra volt hátra. Laoszban többször is jártam úgy, hogy korábban ment a gép, lehet, hogy itt is megvan mindenki és már indulunk. Beslattyogtunk a váróba és döbbenten láttam meg, félretéve  a hátizsákomat. Rákérdeztem a vámostól, hogy mit keres ott.

-          Uram van elem a zsákjában?

-          Igen.

-          Megmutatná őket, mert a gépünk négyet észlelt.

Eleinte kissé mérges voltam és nem értettem mi a gond. A négy elem a fejlámpában van és nyilván annak különös formája keltette fel az érdeklődésüket. Kivettem a lámpát, átküldték a gépen és most már minden rendben volt. Gépünk 50 perccel korábban indult, amit senki nem bánt és így legalább mi is korábban értünk Myeikbe. Még a reptéren megismerkedtünk Ronnal, egy piperkőc brittel, akivel utunk során többször is találkoztunk. Ő mindig klímás és wifis szállásokat keresett. Mi nem. Közösen fizettük a reptérről a városba a tuk tukot, de mi előbb kiszálltunk, pár saroknyira a tengertől.

Becsekkoltunk a no name hotelbe és elindultunk felfelé.

Ötödik emelet.

Kislány büszkén mondta, hogy a többi szoba, lejjebb koszos és dohos, ez pedig szép és tiszta.

Hát, inkább hagyjuk. Egy éjszaka nem a világ, sokszor úgy sem mászunk ide fel. Lesétáltunk a tengerpartra.

Ez nem a Bounty reklám, igaz nem is strand. Viszont a város összes dzsuvája belefolyik és mérhetetlen mennyiségű szemét úszik a vízen és persze a bűzről ne is beszéljünk. A hajók nagy része is igen régimódi, pont mind Bangladesben.

Mind kereg-bereg, csattog-csörög és veszettül füstöl. A nagy hőségben szinte mindenki alszik. Van aki székben,

vagy buszon

mások pedig csak az utcán. Kikerülünk néhány árnyékban pihiző helyit és elindulunk hajót keresni a szemközti szigetre. Lett is. 1000 helyi egységért vitt át minket a 66 méteres fekvő Buddhához. Nagynak nagy, de nem túl szép.

Elkészítettük a kötelező képeket és még bóklásztunk a szigeten.

Valahogy nem éreztük a helyből áradó spiritualitást, ezért inkább visszatértünk Myeikbe.

A nagy hőség és a gyomrunk elvezetett minket a Sakura étterembe, ahol kifogástalanul főznek és még csapolt sörük is van. Már a hűtő is döbbenetes.

Minden feldarabolva, különválasztva és főzésre előkészítve.

Ettünk óriási tál zöldség levest, sült zöldségeket és még söröztünk is. Aztán jött a számla, ami pozitív csalódásként ért minket. Kettőnkre 1200 Ft.

Az étteremhez utazási iroda is tartozott. Na jó ez kicsit barokkos túlzás, volt 2 számítógép és 4 lány. Megkérdeztem tőlük valamit és beleláttam a füzetükbe.

Mit látok?

Mesi neve van odaírva. Megnéztem mégegyszer, hátha káprázik a szemem, de nem. Nagyon nem tudtuk kinyomozni, hogy került oda. Valószínűleg láthatták, hogy ma szállt le és megtetszhetett nekik a név és ezzel gyakorolták a foglalásokat. Mindegy is. Jóllakottan kómáztunk az étteremben és már csak egy jó kávéra vágytunk. A közelben láttunk is ilyen helyet és motorral átvitettük magunkat. Isteni kávék és helyben sült sütik adták az íz orgiát. Amíg itt ücsörögtünk láttuk, hogy milyen nagy a jövés-menés errefelé, mindenki tucat számra viszi a sütiket. Hát persze most van a kínai újév.

A kávé után az emberre rendszeresen rájön a szapora, most se volt ez másképp. Elindultam feltérképezni az objektumot. Le a lépcsőn, a friss buktáknál balra, a tojásoknál jobbra. Mókás.

Hazafelé is mocival mentünk és szinte mindig 500 K-t (110 Ft) fizettük. A piacon szálltunk ki, vettünk gyümit és a szandálomat is sikeresen megragasztotta az egyik szaki.

Hajnalra hívtunk motoros taxit 3:30-ra, de persze nem jött. Megvívtunk az utca összes kóbor kutyájával és egy traktoros tag vitt el minket a közeli buszállomásra. 3:45-kor már nagy nyüzsgés volt és a három bent álló buszból, igen nehezen tudtak rájönni, hogy melyik a miénk. Végül meglett a kalauz, cédulát tett a csomagokra és megmutatta a helyünket.

Még el sem indultunk, de már bekapcsolták a TV-t és valami emberfül számára hallgathatatlan muzsika üvöltött órákon át. Indulás után a kalauz körbejárt és vizet meg rágcsát osztott ki mindenkinek.

Kicsit álmosan és szomorúan ültünk a buszon. A Myeik szigetvilág sajna kimarad, de Maungmakan strandját nem hagyjuk veszni.