Ende – Moni – Lamalera
Endéből átbuszoztam Moniba, itt már megvolt az ajánlott szállás! Tobias és családja nagyon kedves vendéglátók, az éttermükben jókat eszegettem, és élveztem a környező hegyekre és rizsteraszokra nyíló panorámát. A saját kávéjuk is megállná a helyét bármelyik hazai kávészaküzletben. A szállásuk neve Bintang, ami vezető indonéz sörmárka.
Itt is akadt termálforrás, lazulgattam benne, aztán átmentem a közeli vízeséshez, abban is lehetett fürödni. Sőt, idejárnak a helyiek hajat mosni.
A kiskölykök serege a sziklákról ugrott talpast vagy seggest a 1,5 méteres vízbe.
Kora hajnalban Tobias vitt fel motorral a Kelimutuhoz. 5 perc séta, és ott álltam fent a kráter peremén. Alattam a mélyben a csoki színű krátertó. A peremet követve sétáltam a kitaposott ösvényen. Hamarosan feltűnt a nagyobb türkizszínű tó csillogó vize. Közben kezdett pirkadni, és vörösen izzott az égbolt a vulkán mögött. Tovább sétáltam, és felmentem a kilátó ponthoz. A nap épp felkelt. Mögöttem magányosan a mélyben, az olivazöld színű tó. Előttem a türkiz és a csoki. És rajtam kívül sehol senki. A világ urának érzi itt magát az ember.
Ültem és néztem ki a fejemből. Jó egy óra múlva tűnt fel egy ember, mint kiderült, jakartai és újságíró. A floresi emberekről és szokásaikról ír cikket. Itt az egyik faluban még van király, és az állam is elismeri.
Ha valaki valami törvénybe ütközőt csinál, akkor ő dönt.
Ha csirkét lopsz, és elkapnak (ami nem nehéz egy kis faluban), akkor ki kell fizetned az árának a dupláját. Ha nem fizetsz, akkor próbálnak szép szavakkal hatni rád, ha ez sem vezet eredményre, akkor kiközösíti a falu. Azaz senki nem segít neki, nem kap gyógyszert, nem tud vásárolni. Persze sokan nevettek ezen, mert akkor átmegy egy másik faluba lakni. Gondolná az ember, de ahhoz pénz is kéne. Itt Floresen, ha 50 000 (1000 Ft) rúpiással fizettem, 10 percet kellett várnom míg összekaparták a visszajárót. Kelimutu után Tobias leintette a buszt, tömve volt. Sebaj ugrás a tetőre. Már itt is volt jó néhány tag. Köztük 4 germán.
Hatalmas szakadékok és szerpentinek között robog a busz. Az egyik germán srác előránt egy óriási kamerát, a lány interjúvolja a helyieket, közben cigivel kínál mindenkit, a srác egyik kezében a kamera, a másikkal kapaszkodik. A szájába cigi. Én meg fekszek a rizses zsákon és röhögök. Közben a nap tűz ezerrel. Az egyik tengerparti városkában leszálltak. Négy hatalmas fémdoboz (kamerák és optikák) plusz a hátizsákok.
Ők csak egyetemisták, a cucc az egyetemé (persze biztosítva). Önkéntesként dolgoznak, és mellette filmet forgatnak a helyiekről.
Sokat tanakodtam hova menjek, tengerpartra sznorkelingezni vagy Lembata szigetére. Végül Lembata győzött. Nem bántam meg.
A sziget a bálnavadászairól híres. Itt tálalható a világ egyetlen olyan közössége, akik ma is bambuszlándzsákkal vadásszak a bálnákat. Megjegyzem sikeresen. Régebben láttunk erről filmet (Baleo, Baleo) az interneten, meg is lehet a legtöbb hazai könyvesboltban.
4 óra kompolás. Ültem már pár kompon, de ilyenen még soha. Akkora, mint egy kisebb balatoni sétahajó, de minimum 500 emberrel.
NEM KAMU.
Plusz az ő cuccaik, és szinte mindenki a piacra megy, hatalmas dobozokkal. Az előző napi buszról már akadtak ismerős arcok, ők szorítottak helyet nekem. Pont a kapitány előtt ültünk, amikor irányt váltott, akkor hevesen ordibált, és mindenkinek le kellett guggolnia. Jött az első megálló. Nem láttam az aszfaltot, annyi ember várta a kompot (van róla kép).
Szerencsére ők már nem szálltak fel, csak várták a leszállók csomagjait. A hajó egyre egyfolytában imbolygott, a kapitány üvöltött, volt aki motort akart levinni, kissé vicces volt a mozgó hajóról apránként levenni. Más zsákokat tett fel. Végül kikötöttünk Lembatán.
A hajóról csak úgy tudtam leszállni, hogy át kellett lépni a szomszéd hajóra. Közte némi hézag. Zsák nélkül nem kunszt az a méteres lépés, de zsákkal csöppet neccesebb. A helyiek adták a kezüket, és sikerült. Motoros taxival a buszhoz. Na, itt ez sem egyszerű. A busz egy átalakított teherautó. Néhány már nem szomjas fickó már a platón iszogatott. Megláttak, már adták is a kezembe a tuakot és a cigit. Beültem közéjük, leálltam bandázni velük. Ja, ezek már régóta azok a helyek, ahol csak az indonéz megy, az angolt senki nem keni.
Közben röfögést hallok. Egy bambuszkaróra fűzött, kifejlett sertést tesznek épp fel a tetőre.
A mellettem ülő 55 éves tag, Kornelius fiának lesz az esküvője. Még itt meghívott a partira.
Ő szintén bálnavadász, hatalmas szívvel. Pár ember még felszállt, és megy tovább a buli. Bekapcsolják a magnót, és elindulunk. A 80 km-es út nagy része földút, de a sofőr tolja neki rendesen. A zenére azt hittem helyi, de mint kiderült, arab.
Az előadó:Amr Diab, szám címe: Tamally Maak (elvileg, miután megnéztem a youtube-on a klipp ua., de a zene tök más)
3 óra zötyögés és buli hangulat után megérkeztünk Lamaleraba, a bálnavadászok közé.
Nem vagyok híve az állatok legyilkolásának, de ha meg akarom őket érteni, akkor ide kell jönnöm, gondoltam.
Iszonyatos nagy a szegénység, a földben jóformán semmi nem terem meg. Néhány banánfa és kókusz. Kertek szinte nincsenek is, néhány fa és egy szép öböl, aminek a partján élnek ezek a roppant barátságos és segítőkész emberek. Mindenki vallásos, katolikus templomuk is van a domb tetején. Nincsenek éttermek, hotelok csak 4 magánszállás van. Én Mama Marianál laktam. A szállás teljes ellátással 1000 Ft, reggelire sült banán, napközben rizs (üresen) néha tésztaleves.
Bálnavadászatot nem láttam, de az egész faluban mindenhol érződik a kifüggesztett bálnahúsok fertelmes bűze.
Az ivóvíz sem iható, a férfiak csak jóformán tuakot (pálmabor, 5 liter = 200 Ft.) isznak, vagy esetleg kávét.
Mindenki cigizik, de csak kevés embernek van. Akinek van, az mindenkit körbekínál. Két kör, és elfogy a doboz.
Ha valaki egy mukkot sem beszél indonézül, akkor nem is érdemes idejönnie, mert semmit nem ad a falu.
De amikor a második nap már előre köszönnek, hogy "hello Gábriel, hogy vagy", az jól esik, és már kínálnak is cigivel vagy tuakkal. Ittjártamkor épp temetés volt, másnap pedig Kornelius gyerekének a lagzija. A két véglet. A falu egyik fele sírt, a másik bulizott. A temetés hasonló, mint nálunk, összegyűlik az udvaron a nép, beszélgetnek, eszegetnek, szomorkodnak. Elviszik a hullát a templomba, a pap misét celebrál, majd séta a szomszédos temetőbe. Beteszik a testet a kriptába, mindenki fehér gyertyát gyújt, és mennek haza. Az asszonyok sírnak és egész éjjel virrasztanak, a férfiak beszélgetnek.
Szóval bálnát havonta csak maximum kettőt ölnek le. Nem ipari célra, pusztán csak a falu fenntartására. Ha kivonszolták a partra, akkor elosztják valamilyen arányban. De én minden kertben láttam zsír és húsdarabokat lógni, tehát mindenki kap. Az állat minden részét felhasználják: csontból van, aki farag, a húst megeszik, a zsírjával pedig világítanak. A húsa valami borzalom. Kornelius egész családja és a barátok a lagzira készültek, 3 malac, rengeteg bálnahús és fánkok. Este én is ott voltam, a teraszon ültünk a dombon, alattunk az egész falu, iszogattunk és közben mellettünk rotyogott a bűzös bálna. 1 óráig főzik egy vízben, majd leöntik, és újabb főzés. Hozták az asszonyok az ételeket, némi zöldség (a papaja levelét és szárát is megeszik) disznóhús (ilyet csak ünnepnap esznek) és bálna. Nem tudom, milyen része került elénk az asztalra, de még mindig emlékszem az ízére. Fél kockacukornyit kaptam be a számba, ahogy ráharaptam feltört a szag (mint amikor a hullát égetik) és az íze borzalmas rágós cafat. Szerencsére volt kéznél tuak, és lebírtam öblíteni. Mégegyszer próbálkoztam vele másnap, de ugyanez volt a végeredmény. 1,5 napot voltam itt, de örökre szóló élményekkel távoztam. A busz hajnali négykor indult a faluból, rajtam kívül mindenki a temetésről ment hazafelé. Sírva búcsúztak a rokonságtól, aztán néhány perc múlva mosolyogva beszélgettek, és Amr Diab ill. ugyanaz a kazetta felcsendült, és porzott mögöttünk az út. A lagziról sajnos lemaradtam, de az előkészületeket láthattam.
Florest visszafelé is át kellett szelnem, de már megvoltak a jól bevált olcsó szállások, és mindenhol örömmel fogadtak.
Tegnap repültem vissza Kutára.
Ez is jó sztori.
A gép 16:00-kor indult (elvileg).
14:00-ra hívtam a motoros taxit. 10 percet késett, mondom veszek egy sört a hosszú várakozásra. Nyugodtan bemegyek a közértbe, vásárolok. Irány a reptér kb.5 perc.
Bejáratnál van a csomagvizsgálat. Mondom, akkor kint beszúrom a sört. Kissrác lép mellém, angolul tanul a suliban, és csak beszélgetni akar velem. Hová megyek?
- Denpassar. - felelem.
- Most megy a géped. - mondja ő.
Nyugodtan ülök tovább, és iszom a sört.
- De tényleg.
- Itt a jegyen a 4 óra. – mondom.
Közben meghallja a beszélgetést az egyik alkalmazott.
- Hová?
- Denpassar.
Indul a gép. Felkapja a cuccom, és már viszi is.
Semmi ellenőrzés.
Fizessem ki a reptéri illetéket. (100 Ft)
Közben még van fél üveg söröm, fel nem vihetem, gyorsan lehajtom. Az ürge rohan a zsákommal a tőlünk 50 m-re levő géphez.
Sétálok nyugodtan az aszfalton. Még akkor sem hittem el.
Felszállok a gépre, és már csukják is be az ajtót. 14:30-kor indulás.
Október 1-től változott a menetrend.
És nem négykor indul, hanem akkor érkezik Denpassarba.
Kristálytiszta idő, minden látszik a gépből. Lakatlan korallszigetek. Hegyek, öblök, városok, rizsföldek. Reptéren megveszem a Jogyai jegyem, ez is 6000 Ft.
Indulás holnap reggel 8 (remélem)
Érkezés 8:10
1 óra az időeltolódás.
A reptéren motorost látok. Taxinak nézem, de csak a cimbijét hozta ki, és végül ingyen elvisz, és a szállásom előtt tesz ki.
Szóval ezek ilyen emberek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése